Beautiful War - h.s. (hungarian)

35.

Harry szemszöge

Az eső hangosan kopogott a szélvédőn.

Ujjaim szorosan fogták a kormányt, annak ellenére, hogy már legalább negyed órája leparkoltam. Az utcában néhány ember sietős léptekkel menekült valamilyen fedett helyre. Gondolom. Nem ez volt a legnagyobb problémám, és talán még az apró, jelentéktelen dolgok közé se tudtam volna besorolni.

A telefonom megint hangos zörgésbe kezdett az anyósülésen, jelezve, hogy Rose ismét keres, az este folyamán legalább hatodszorra.

Már úton kellett volna lennem hozzá, ahogy még tegnap megbeszéltük, de előtte még lett volna egy kis dolgom. Képtelen voltam kiszállni az autóból.

Szemeim ismét az épület bejárati ajtajára tévedtek, hosszasan bámulva az ajtót és a hófehér falakat. Negyed órás késésben voltam és ez pont nem az a hely volt, ahonnan késnem kellett volna. Sose késtem.

De ezúttal már tisztában voltam vele, hogy hatalmas galibába kevertem saját magam, a tudtomon kívül.

Megszívtam. De még mennyire, hogy megszívtam.

A telefonom elhallgatott, miután futólag ismét Rose nevével néztem farkasszemet és ahogy elsötétült a telefon kijelzője, dühösen és tehetetlenül ráütöttem a kormányra. Tenyereimet végighúztam az arcomon, szinte lenyúzva a bőrömet és mély lélegzeteket véve próbáltam megnyugtatni saját magam. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nincs semmi gáz.

De hogy verhetem át saját magam ekkora baromsággal?

Megelégelve az idegtépő tökölésemet, szinte kitéptem a kocsi ajtaját. Az eső hideg volt, akárcsak a levegő, de ügyet se vetve rá vágtam be magam mögött az ajtót és gyors léptekkel az ajtóhoz sétáltam.

Hármat kopogtam és még időm se volt a további önmarcangolásra, még a gondolatára se. Az ajtó kinyílt és a megszokott, szánalmas, már-már lecsúszott férfi ott állt előttem az ajtóban, borostás arccal és táskás szemekkel, várva a megszokott adagot a megszokott időben.

Csakhogy ezúttal a neve mellé és a szokásai mellé, amikkel már annyira tisztában voltam, társult még valami.

Ő volt Rose apja is.

-Késtél.- szinte köpte a szavakat és még csak meg se fordult a fejében, hogy beljebb hívjon, hogy ne ázzak tovább.

-Dugó volt.- válaszoltam ugyanolyan hangnemben, megpróbálva kiverni a fejemből a tegnap reggeli találkozásunkat.

Harry, ő Robert, az édesapám. Rose hangja szüntelenül kísértette a gondolataimat, mióta csak leállítottam a motort a ház előtt.

Robert kezébe nyomtam a gondosan álcázott zacskót. Archie saját készítésű tablettái voltak benne minden áldott alkalommal. Sose izgatott, hogy mire kell neki és hogy mennyi ideig bírja egy ekkora adaggal. De ezúttal, ahogy kivette a kezemből, a bűntudat szörnyetegként kezdett marcangolni belülről és hiába volt ezekben a találkozókban hatalmas hasznom, visszaakartam lépni.

-Ha jól tudom, van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk.- mondta, kezembe nyomva a pénzt, amit a lehető leggyorsabban a farzsebembe dugtam. A hangja fenyegető és öntelt volt. Hiába volt Rose apja, ha kevesebb önfegyelmem lett volna, itt helyben behúztam volna neki egyet és a küszöbön hagytam volna elvérezni.

-Valami baj volt a múltkorival?- kérdeztem, mintha fogalmam sem lett volna a valódi okról.

-Roseról van szó.- forgatta szemeit.