Beautiful War - h.s. (hungarian)

23.

-Nem, édesem, csak annyi érdekelt, hogy hol szeretnéd tölteni a hálaadást.- szólt anya daloló hangja a telefon túloldaláról.

-Több, mint egy hónap van addig, anya.- sóhajtottam fel és felkönyököltem a pultra, szemeimmel pedig az esős utcát figyeltem az üvegajtón keresztül. A galériában voltam, hétfő reggel volt. Utáltam a hétfő reggeleket.

-Oh, nem, nem! Október közepe van és te híres vagy arról, hogy hetekre eltűnsz. Az esküvő óta szinte alig hallottam rólad.- háborodott fel.

-De hisz nászúton voltatok!- szemeim elkerekedtek és szabad kezemet a levegőbe emeltem, még ha nem is látta.

-Csak két hétig, drágám.- még a telefonon keresztül is hallottam, hogy elmosolyodott.

-Hogy repül az idő.- motyogtam ironikusan, anya pedig felnevetett.

-Mesélj, mi történt mostanában.- kérlelt, kisebb izgatottsággal a hangjában.

-Zayn és Perrie végre elmentek randizni.

-Nem igaz!- hitetlenkedett.

-Oh, de igen!- mosolyogtam.

-Még akkor sem késő lecsapni rá, édesem. Zayn egy rendes-

-Ő a legjobb barátom, anya!- szóltam közbe meghökkenve, mint minden egyes alkalommal, mikor anya belekezdett a rólam és Zaynről szóló álmodozásába. Halkan felnevettem és szemeimet egy pillanatra lesütöttem, visszagondolva a szombat estére.- Ideje felhagynod ezzel a reménnyel.

Hangosan felsóhajtott és szinte láttam magam előtt a tettetett drámaiságot, amit előadhatott közben. Istenem, de tudott hiányozni.

-Hogy van az édesapád?

-Uh, a hangulatingadozásaid kifejezetten aggasztóak.- dőltem hátra a székben, körbenézve az üres galériában.

-Rose...

-Utazgat.- vontam vállat és próbáltam nem kimutatni, mennyire zavar, hogy nem szólt erről.- Napokig hívtam és kerestem a lakásán, mire Lanaval sikerült kiderítenünk, hogy egy kisebb túrára ment az országban.

-Édesem...- hangja sajnálkozó és bocsánatkérő volt. Mintha az ő hibája lett volna, hogy ennyire önző édesapám van.

-Ne... Nem a te hibád, hogy még a telefonját sem képes felvenni, miközben téged vagy egy milliószor hív. Én... én befejeztem vele.- sóhajtottam fel, egy ideig csend volt utána.

-Adj neki egy kis időt.

-Adtam neki, anya.- hangom megremegett és fáradtság lett úrrá rajtam. Mert valóban így éreztem magam, akárhányszor csak apa eszembe jutott.- Éveket adtam neki. Hagytam neki, hogy a nyarát szinte agóniában és teljes önsajnálatban töltse. Évekkel a válásotok után.- egyre ingerültebb lettem és legszívesebben üvölteni tudtam volna, ahogy belegondoltam, hogyan viselkedett apa az elmúlt években.

-Nehéz megérteni őt, édesem. Akárcsak téged.- hangja selymes volt és kételkedtem benne, hogy valaha is ki tudtam volna hozni a sodrából. Mindenkiben csak a jót látta, ez volt az egyetlen baja.- Művészlelkek vagytok mindketten és nekem az a nagy feladat jutott, hogy megbirkózzak mindkettőtökkel.- a mondat végén halkan nevetett, de én ugyanolyan komor arccal ültem továbbra is, az utcára meredve.

-Én ezt nem vállalom.- motyogtam fanyarul.

-De igen. Vállalod, Rose! Az édesapádról van szó.- felelt ezúttal erélyesebben, én pedig szem forgatva túrtam bele hajamba.