Beautiful War - h.s. (hungarian)

45.

Másnap reggel egyedül ébredtem. Egy pillanatra azt hittem, hogy az előző este történtek csak egy rémálom részei voltak, amit aztán Harry szokatlan kedvessége és meglepő szavai váltottak fel.

De aztán, a bordáim közelében lappangó, apró sajgó érzés elárulta, hogy minden valóság volt. Az érzés tűrhetőbb volt és jólesően maradtam az ágyban, kihasználva a pillanatnyi nyugalom minden egyes másodpercét.

A lépcső felől halk lépteket hallottam és a másik oldalamra fordultam, a párna alá dugva kezem és feljebb húzva magamon a takarót. Harry halványan elmosolyodva pillantott rám, mikor felért a lépcsőn, kezében egy bögrét tartva.

-Jól vagy?- kérdezte halkan és egy másodpercre sem vette le rólam szemeit.

-Lehetnék jobban is.- viszonoztam mosolyát, hangom még mindig rekedtes volt.

A mosoly egy szempillantás alatt eltűnt arcáról és fejét lehajtva jött az ágyhoz. A szélére ült, szorosan mellém és felém tartotta a gőzölgő bögrét.

Lassan, kimért mozdulatokkal ültem fel, megpróbálva elrejteni a fájdalmas grimaszokat, amik készültek kiülni az arcomra minden egyes pillanatban. Elvettem tőle a bögrét, miután elhelyezkedtem és aprót kortyoltam a forró kávéból.

-Liam hagyott itt neked fájdalomcsillapítót tegnap este, ha esetleg-

-Köszönöm.- vágtam a szavába, arcát tanulmányozva. Feszült volt és még engem is meglepett, hogy mennyire zavarban volt.

Kezét lassan, bizonytalanul tette a takaróra, ami a lábamat takarta és tekintete egy darabig elidőzött rajta. Lassan ittam a kávémat és próbáltam rájönni, hogy mégis mivel kezdjem.

Mert egyértelmű volt, hogy beszélnünk kell.

A fejemben újra és újra lejátszottam, ahogy tegnap este szerelmet vallott nekem. Harry Styles, akinek hónapokkal ezelőtt még a közelében sem tudtam lenni, még egy percre sem, szerelmet vallott nekem. Nehéz szavak voltak és tudom, hogy kimondani még nehezebb volt. De annyi kérdést ébresztett fel bennem, hogy a fejem lassan belefájdult.

Gyáva módon azonban, nem ez volt az első, amire rákérdeztem.

-Mi lesz most?- kérdeztem félve, továbbra is őt tanulmányozva.

Egy ideig szótlanul ült, kezét lassan végigsimítva a takarón keresztül lábamon, majd végre az arcomra nézett. Komoly volt, de szemeiben még mindig láttam ugyanazokat a bizonytalan érzelmeket.

-Egy időre el kell tűnnöm.- felelte lassan és talán minden eddiginél nagyobb fájdalmat okoztak ezek a szavak, még több kérdést ugrasztva a meglévők mellé.

-Hova mész?- próbáltam leplezni, hogy a hangom megremegett, de azonnal közelebb csúszott hozzám, ahogy elhagyta a kérdés a számat.

-Bostonba.- mormolta, gondosan végigpásztázva arcomat.

Szótlanul ültem, rezdületlenül. Képtelen voltam felfogni.

-Vissza fogsz jönni?- sűrűn pislogtam és talán még én is későn jöttem rá, hogy azért, mert könnybe lábadtak a szemeim.

Minden amit eddig sikerült véghezvinniük, csak úgy elúszott a lejtőn tegnap este.

-Rose...- a hangja távolinak tűnt, szemeimet lesütöttem és a bögrét az éjjeliszekrényre raktam, továbbra is küszködve a könnyeimmel.- Hé, Rose...- puha, forró tenyerei arcomat közrefogták és fejemet maga felé fordította. Zöld szemei egyenesen az enyéimbe vájták magukat, mintha csak egyetlen pillantással akart volna rábírni, hogy végre szedjem össze magam.