Beautiful War - h.s. (hungarian)

29.

-Féltékeny voltál.- nevetett halkan Harry és csillogó szemei egy pillanatra felém irányultak, majd vissza az útra.

Az eső halkan kopogott a szélvédőn, a rádióban ismét Rolling Stones szólt, mint általában, ezekben a késői órákban.

-Nem, csak nem rajongok Rubyért.- vontam vállat és próbáltam elrejteni, az egyre inkább égő arcomat. Fejemet az üvegnek döntöttem és figyeltem, ahogy az autók sorra haladnak el mellettünk.

-Mhm...- hümmögte gúnyosan, arcomon pedig egy halvány mosoly jelent meg.

-Hova megyünk?- kérdeztem elterelve a témát.

-Hozzám.- mosolyodott el alig észrevehetően és megálltunk a pirosnál. Nem nézett rám, türelmesen figyelte a lámpát, hogy mikor vált zöldre.

-Mi? Nem, Harry... Lassan két napja nem voltam otthon.- ellenkeztem szinte azonnal, de tekintetem lassan időzött el arcán, amit a város fényei gyönyörűen megvilágítottak a vizes üvegen keresztül.

-Akkor ez eldőlt. Hozzád megyünk.- nézett egy pillanatra felém, és a lámpa váltott, mi pedig ismét úton voltunk.

Akkora csönd volt a műteremben, hogy hallottam, ahogy az ecset végigsiklik a vásznon. Mikor legutoljára hátra pillantottam, Perrie egy széken ülve figyelte mozdulataimat, szemei néha tovább tévedtek a már készen lévő festményekre, amik szortírozásra vártak.

-Szerelmes vagy belé, igaz?- kérdezte, de hangja inkább úgy hangzott, mintha egymagában tűnődne.

Mély lélegzetet vettem és nagyot nyelve néztem a velem szemben lévő színekre és vonalakra, ahogy a sötét színek és a fényes zöld és piros szín találkozik, ahogy apró kis vonalak sorakoznak egymás felett és tökéletes képmását adják annak, mikor Harry homlokát ráncolva mered előre vezetés közben.

-Nem tudom. Jelentene az bármit is egyáltalán...?- feleltem halkan, majd ismét folytattam a festést.

-Inspirál téged.- folytatta és tudtam, hogy megint körülnézett.- Régen majdnem fél év alatt festettél ennyit.

-Tudom.- válaszoltam ismét ugyanúgy.

-Ő pedig határozottan rajong érted.- hátam mögül léptek hangja visszhangzott, ami azt jelentette, hogy Perrie megunta az ücsörgést.- Ha nem voltál velünk, valamilyen apróságról mindig az eszébe jutottál. Órákig tudott volna arról beszélni, hogy mennyire bosszantó tudsz lenni.- nevetett halkan.- De ha ott voltál és rád nézett... Még Zaynt sem tudta átverni.

A lélegzetem elakadt és kezemben az ecset megremegett, amit el is húztam a vászontól. A mellkasom hirtelen nehéz lett és szinte már hallottam, ahogy a szívem odabent lüktet.

-Tegnap még egészen máshogy álltál hozzá.- motyogtam és az ecsetet a vizes üvegbe tettem, mára végezve a festéssel. Perrie felé fordultam, aki ráérősen bámészkodott körbe a műteremben. Mintha csak a fejembe adtam volna neki szabad bejárást.

-Megmagyarázta, nem igaz? És még hihető is volt.- felelte vállat vonva, tekintete pedig az alig egy perce befejezett festményemre tévedt.- Ez tegnap este volt?- kérdezte elképedve, szemei ide-oda cikáztak és pár lépéssel közelebb jött hozzám, tekintete egy pillanatra sem hagyta szabadulni a festményt.

-Hazafelé.- válaszoltam és csak hogy elrejtsem hirtelen jövő zavaromat, elkezdtem rendbe rakni az asztalomat, ami estére mindig katasztrófa sújtotta övezetté válik.

-Elképesztő.- mondta elmerengve, kezeit összefonta mellkasa előtt és csak figyelt. Ritka volt, hogy Perrie bármilyen érdeklődést is mutatott a képeim felé, de volt egy olyan sejtésem, hogy mindez Zayn hatása volt.- Egyébként bármi történjék, mindig melletted leszek és támogatlak. Számomra te vagy a legelső.- mosolyodott el.