The Little Slytherin Girl (hungarian)//befejezett//

23.

Éjjel nem tudtam elaludni. Nem tudom, hogyan történt ez, de egyszerűen nem jött álom a szememre.

Egy ideig figyeltem az édesen szundikáló George-ot, de aztán gondoltam lemegyek inkább a konyhába és kotyvasztok magamnak valami löttyöt, ami segít elaludni, nem keltem fel őt, hogy velem virrasszon.

Kibújtam az ágyból és mivel nem találtam a papucsomat, mezítláb osontam ki a szobából, majd le a lépcsőn, egyenesen a konyhába.

Meglepett, hogy a kandallóban pislákolt a tűz, hiszen már márciusban jártunk lassan, de biztosan Molly gyújthatta be, így nem foglalkoztam inkább vele.

Előkerestem egy recepteskönyvet és kutakodni kezdtem, valami jó kis bájital reményében.

A tűz hirtelen felcsapott mögöttem, mire ijedten néztem hátra, de aztán vissza is esett és már alig pislákolt néhány lángocska benne.

Furcsa.

Vállat vontam és inkább visszafordultam a könyvhöz. 

Egészen bele voltam merülve az olvasásba, ezért is kaptam majdnem szívrohamot, amikor a következő dolog történt:

- Psszt! Emelie... - szólított egy hang.

Egyenesen a kandallóból jött.

Megijesztett. Nagyon megijesztett.

Tudtam én, hogy az a kandalló nem százas.

De ki ez?

És honnan tudja, hogy én vagyok az?

Talán megtaláltak a halálfalók?

A hang ismét megszólított.

Egy hatalmasat nyeltem mielőtt megfordultam volna, hogy megnézzem, ki az.

Amint ezt megtettem és egy hosszú hunyorítást követően megláttam, ki az, majdnem hanyat estem a döbbenettől: a tűz lángjaiban Draco arcát véltem felfedezni.

Azonnal oda rohantam.

- Draco? - suttogtam, elfojtott hangon.

- Emelie... - hangja olyan volt, mint az enyém. - Szia.

- Szia... - motyogtam. - Te... hogyan?

Alig mertem hinni a szememnek! Másfél éve nem láttam az unokatestvéremet és most (valamilyen formában) itt állt előttem: épen és egészségesen.

- Nincs időm elmagyarázni, sőt, nagyon kevés időnk van beszélni is! 

- Miért?

- Veszélyes! Bármelyik pillanatban rajta kaphatnak...

- Miért? - suttogtam. - Miért csak most kerestél fel? - folytak le a könnyek az arcomon.

- Sajnálom. - suttogta ő is. - Minden lépésemet figyelték eddig. Majdnem nekem kellett Dumbledore-al is végeznem és...

- Tudom. Hallottam róla. - szakítottam félbe. - Piton megtette helyetted.

Bólintott.

- Te jól vagy? - kérdezte. - Hogy megy a sorod?

- Igen. - mosolyodtam el. - És remekül, tényleg... remekül. - töröltem le a könnyeket az arcomról. 

- Az jó. Ennek nagyon örülök. - mosolyodott el. - Már csak pár percem maradt, nagyon figyelj rám: nem messze a tartózkodási helyedtől van egy erdő, aminek a szélén van egy kis fakuckó. El tudnál jönni oda holnap este? Van egy meglepetésem számodra, csak ennyit árulhatok el.

- Meglepetés? - kérdeztem.

Bólintott.

- Nyugalom. A te pártodon állok, nem verlek át.

- Nem is felételeztem ilyet! - ráztam meg a fejemet. - Ott leszek holnap. Csak mondj egy időpontot.

- Éjfél? Olyankor máshol van a többi... fekete alak. - suttogta. - Valaki közeleg, mennem kell.

- Draco, szeretlek! - kiáltottam utána.

- Én is téged. - felelte, de már alig hallottam, a következő pillanatban pedig eltűnt a szemem elől és a tűz is kihunyt.

Ott ültem, a hideg padlón a hamura meredve és a szememből megállás nélkul áradtak a könnyek.

Megkönnyebbülést és egyben fájdalmat is éreztem.

Megkönnyebbültem, hogy ennyi idő után végre láthattam az unokatestvéremet és hogy képes volt kockáztatni azért, hogy beszélhessünk. Csak remélni tudom, hogy nem kapták az imént el.

Fájdalmat azért éreztem, mert ennyi megpróbáltatást és nehézséget kellett átélnie. Azt hiszem, én a helyében rég összezuhantam volna ekkora súly, megterhelés és megfelelési kényszer alatt. Biztos vagyok benne, hogy gyenge lettem volna és a gyengeségem miatt már valószínüleg rég halott lennék. A Sötét Nagyúr nem tűri a gyengeséget. Engem sem tűrt volna meg.

A könnykek már az arcomra száradtak, amikor sikerült végre felócsudnom a bambulásból. Az is csak amiatt történt meg, hogy lépteket hallottam közeledni a lépcsőn, majd valaki megszóltott.

- Em? - kérdezte.

Megfordultam és George-al találtam szemben magam.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte.

- Nem tudtam aludni, gondoltam készítek magamnak valami altató bájitalt. - feleltem.

Értetlenül nézett rám.

- A kandalló előtt?

Megráztam a fejemet.

- Dehogy! Csak égett a tűz és eloltottam. - feleltem.

Örültem, hogy addigra felszáradtak már a könnyeim és nyoma sem volt annak, hogy sírtam, mert nem volt igazán sem kedvem, sem pedig lelki erőm abban a pillanatban elmagyarázni George-nak hogy mi történt az imént. Természetesen el fogom mondani neki, de majd reggel. Ki kell hevernem előbb ezt az egészet.

George elmosolyodott.

- Hadd segítsek! Nehogy bebizonyosodjon a halálhíred, hogy rossz bájitalt kevertél magadnak! - viccelődött, én pedig magamra eröltettem egy mosolyt és - Mardekáros lévén-, sikerült is elhitetnem, hogy őszinte.

George mellé léptem és elkezdtük keverni a bájitalt.