Stay alive [Andy Biersack]

1.rész - Coming home

Tisztában vagyok vele, hogy le kellene húzódnom az út szélére. Nem lenne szabad remegő kezekkel vezetnem, miközben úgy érzem, hogy alig kapok levegőt, hiszen ezzel saját magam sodrom veszélybe... De azt is tudom, hogyha megtenném, nem lenne jobb. Nem lennék képes lenyugodni. Azért érzem magam szarul, mivel rég jártam ezen a környéken, és így szép lassan tárulnak elém az emlékeim, amiket jól elrejtettem ezelőtt négy évvel az elmém mélyén, de már nem megy. Hiszen minden egyes épülethez, parkhoz egy-egy számomra fontos emlék köt, aminek a visszaemlékezése miatt egyszerre vagyok boldog és szomorú. Egyszerre szeretnék nevetni azokon a dolgokon, amiket átéltem és sírni, mert tudom, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Bár erre a tényre nem most jöttem rá, hanem évekkel ezelőtt, amikor magamra maradtam. Viszont ez sem teljesen igaz, sosem voltam egyedül, de nélküle, az ő támogatása nélkül úgy éreztem magam. Hiába volt ott anya és néhány közeli barátom, ismerősöm, egyikük sem az a személy volt, akire abban a pillanatban szükségem volt. Egyikük sem tudott volna biztonságot nyújtani számomra, csak ő, de rá nem számíthattam. Fontosabb dolgai voltak, mint az én tönkrement életem. Nem hibáztatom érte, én is kaptam volna az alkalmon, ha olyan esélyem lett volna, mint neki, de rohadtul szarul esett és még most is esik, hogy csak úgy elment, mikor tudta, hogy nem vagyok jól. Nem volt elég mindaz, ami történt velem, még kaptam a nyakamba egy másik fájdalmat is, egy sokkal erősebbet, mint amit képes lettem volna abban a pillanatban elviselni. De hát ez látszott is, hiszen mit csináltam? Két napot maradtam még ebben a városban, majd leléptem jó pár kilométerre, ahol úgy éreztem, hogy elég távol vagyok, mindentől. Azóta a nap óta, most jövök először haza. De ez nem csak egy szimpla hazalátogatás. Visszaköltözöm. Szüksége van anyának és a testvéremnek rám, én pedig nem lehetek gyáva, ami sosem voltam, egészen addig a napig, hogy szarok rájuk és inkább élek abban a városban, ahol biztonságban érzem magam. Vissza kellett jönnöm. El kell fojtsam magamban az emlékeket, a fájdalmat és minden mást, ami ide köt. Szembe kell néznem, ha muszáj azzal a személlyel is, aki valószínűleg a mai napon megtisztel a jelenlétével, mint minden évben az elmúlt alkalmakkor, ellenben velem, aki haza se dugta a képét, pedig lett volna rá lehetőségem. Anya minden évben megrendezte ugyanazt az összejövetelt, amit már kiskorom óta szokott, ahol összegyűlnek a közeli ismerősök és a család egy délutánra. Biztos vagyok benne, hogy ő is ott lesz, hiszen a családjával anya nagyon jó viszonyt ápol, ahogy anno még én is. Hogy félek-e a találkozástól? Nem. Nem félek, csak attól, hogy az a fal, amit az idő múlásával felépítettem, megreped majd neki köszönhetően le is omlik... Nem tudom, hogy mi lesz, ha találkozunk. Felismer majd? Én felismerem őt? Ez buta kérdés, hiszen nem egyszer láttam az újságok címlapján, biztosan felismerem, csak már nem azt a srácot fogom látni, akit régen, hanem egy újat. Egy újat, akit már nem ismerek.

Már csak pár száz méter van hátra és befordulok az utcánkba, abba az utcába, ahová legrosszabb rémálmomba se tenném be a lábam, de nem szabad gyávának lenni. Hazajövök és minden rendben lesz. Anyáékért teszem, nem azért, hogy újra lássam, pedig hiányzik. Mindent képes lennék megadni azért, hogy újra négy évvel korábban legyen és ne engedjem elmenni, hogy ne engedjem őt el, még akkor is, ha ez önzőség lett volna tőlem. Hiányzik, hiszen hosszú időn keresztül barátok voltunk, közeli barátok, úgy éreztem, hogy olyan mintha a bátyám lenne, de közben valami mást is éreztem a közelébe, mára már tudom mi volt az. Már tudom, hogy miért fájt annyira, amikor lelépett. Vonzódtam hozzá, több volt számomra, mint egy barát, de ezt sosem mertem magamnak bevallani, és hosszú ideig nem is tettem meg. De aztán gondolkodni kezdtem, hogy miért éreztem azt, teljesen magamba voltam roskadva, és akkor beugrott és ezért csak jobban utáltam az egész helyzetet, de ez már rég történt, azóta már más lettem. Erősebb, vagyis szerintem. Készen állok a találkozásra és arra is, hogy azt lássa minden rendben velem. Már csak az a kérdés, hogy ez a szép elképzelés működni is fog a való életben, vagy csak az elképzelésemben megy ilyen könnyen? Hamarosan kiderül, mert már nincs visszaút.