Stay alive [Andy Biersack]

2.FEJEZET - Broken

Az ölemben pihenő remegő kezeimet nézem. Érzem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik, érzem, hogy már nem kell sok a kiborulásom pillanatáig. Nem egyszer történt meg az elején, de azt hittem, hogy mára már túl vagyok ezeken, de úgy látszik tévedtem, hiszen most, hogy újra itt vagyok minden egyszerre szakad fel bennem, minden emlék, ami megöl belülről. Lábaimat felhúzva karolom át őket, majd fektetem homlokom a térdeimre. Nem akarom, hogy bárki észrevegye milyen állapotba kerültem. Nem akarom, hogy bárki ide tolja a képét azzal a szándékkal, hogy megpróbál megnyugtatni, ezt egyedül kell végigcsinálnom, csak úgy vagyok képes hamar túlesni rajta. Ha valaki itt lenne mellettem és segíteni próbálna csak azt érné el, hogy mindent kiadjak magamból, amit magamba tartottam hosszú időn át, és akkor soha az életbe nem lenne vége a sírásomnak. Nem volt könnyű megtanulni hogyan tudom kezelni a kiborulásaim, főképpen nem egyedül, de sikerült és ennek köszönhetően erősnek érzem magam, hiszen egyedül, segítség nélkül szedtem magam össze. Azt, hogy nem kerültem dokihoz magamnak köszönhetem, annak, hogy bizonyítani akartam. Be akartam bizonyítani a népnek, hogy nem vagyok gyenge, hiába láttak annak és sikerült. Nem hagyhatom, hogy ez a pár perc visszalökjön oda, ahonnan nagy nehezen felálltam. Nem fogom engedni, csak le kell nyugodnom és minden menni fog. Az első találkozáson már túl vagyok és ettől rosszabb már úgysem lesz.

Azt hiszem összesen negyed óra telt el, amióta itt ülök és próbálok megnyugodni. Már nem remegnek a kezeim, nem érzem azt a szar érzést a gyomromba. Jobban vagyok. Mély levegőt veszek, majd felemelem a fejem és akkor veszem észre, hogy bámulnak. Összehúzott szemekkel nézem a fiút, akire szükségem lenne, aki lehet összetört és akiért lehetséges, hogy kiborultam, de a francba is a közelsége még mindig azt váltja ki belőlem, amit régen. Még mindig szeretném, ha mellettem lenne, annak ellenére, hogy tudom, ha megpróbálna ide jönni elküldeném a francba, de megpróbálná és nekem már ez sokat jelentene. Azzal is tisztában vagyok, hogy hiába küldeném el, hiába ordítoznék vele, nem menne sehová, megölelne én pedig darabokra törnék a karjaimba. Ő még mindig az a srác a szemembe, aki akkor volt, hiába tudom, hogy már más lett. Bennem ő még mindig a régi Andy, csak rövidebb hajjal és több tetkóval, de semmi más nem változott, az én elmémben biztosan nem.

Lépteket hallok a közelből, így tekintetem elszakítom róla, majd a közeledő alakra vezetem. Brandon. Szomorú mosoly ül az arcán, miközben egyre közelebb lépked hozzám. Látom rajta, hogy erősen gondolkodik azon, hogy jó ötlet-e megközelítenie vagy sem, de végül ugyanazt válassza, amit én tennék fordított esetben. Leül mellém, majd szorosan magához húz. Igen, az öcsém most pont úgy viselkedik, mintha a bátyám lenne. De csak egy idióta mondaná azt, hogy ő az öcsém, idősebbnek néz ki tőlem, és sokkal magasabb is. Én vagyok az idősebb, de ő mégis mindent jobban visel, mint én.

- Utálom, amikor így kell lássalak - morogja. - Legszívesebben beverném a képét, amiért ezt tette veled - teszi hozzá, miközben szorosabban von magához, én pedig felsóhajtok.

- Nem kell megverned - motyogom a mellkasába. - Lehet, hogy megbántott, de nem akarom, hogy bármi butaságot tegyél. Lehet, hogy a kiborulásomnak most hozzá is köze van, de jól leszek, csak túl hamar jött el az a pillanat, amire nem voltam még felkészülve, érted? Még mindig fontos nekem....

- Én itt vagyok neked, és mindig itt leszek, ha szükséged van valakire, ha pedig megbánt vagy egyszer is miatta látlak majd sírni, leszarom, hogy ki ő, ahogy azt is, hogy idősebb tőlem, beverem a képét, mert megérdemelné, hogy végre felébresszék a kibaszott álmából, amiben él és újra visszacsöppenjen a valóságba.

- Nem szeretném, hogy bármilyen vita legyen köztetek, de tudod mit, nem fogom azt mondani, hogy leállítanálak, mert azzal hazudnék és nem szeretnék - húzódom el tőle. - Kérdezhetek valamit?