Stay alive [Andy Biersack]

5.FEJEZET - I think I lost my way

Rémálom! Ez az első szó, ami másnap az eszembe jut a kanapén ülve a nappaliban, miközben arra gondolok, hogy mennyi hülyeséget követtem el az este folyamán. Igaz, nem emlékszem pontosan mindenre, de már ennyiből is tudom, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem teszem be arra a helyre a lábam. De ez még mind nem is elég, ugyanis a reggeli képet képtelen vagyok kiverni a fejemből, és bármennyire is szeretném fogalmam sincs, hogy a francba kerültünk olyan helyzetbe, amibe találtam magam, miután felébredtem. Még most is érzem, ahogy a hatalmas tenyere a derekamra simul, ahogy a szívem a fejem alatt verdes a mellkasába. Vele aludtam, és arra sem emlékszem, hogy ő egyáltalán mi a francot keresett a szobámba. Miért volt félmeztelen, és én mi a pokolért bújtam hozzá? Rengeteg kérdésem van, amire szeretnék válaszokat kapni, de nem lehetséges, mivel csak egy személynek tehetném fel őket, és neki pont nem fogom. Nem tudhatja meg, hogy tudom, hogy együtt aludtunk. Mozdulatlan voltam végig a karjai között, nem akartam felébreszteni, mert semmi kedvem sem volt egy kínos pillanathoz, elég volt számomra a fejfájás és az értelmetlen helyzet. Amikor észleltem, hogy ébredezik behunytam a szemeim és próbáltam alvást színlelni. Nem tudom, hogy mennyire vált be, de abból, amit mondott nekem az jött le, hogy nem tudott arról, hogy én nem is alszom. Kimászott mellőlem, miután még egyszer bocsánatot kért tőlem, majd magamra hagyott a szobámba. Fél órát vártam, mielőtt lementem a konyhába, ahol csak anyával találkoztam, aki semmit sem említett, pedig ő biztosan tud róla.

Most pedig itt ülök és azon agyalok, hogy fogom megjátszani magam a közönség előtt, mert ebben sosem voltam jó. Vannak dolgok, amiket el tudok titkolni, de a francba is, Andy pont nem tartozik az ilyen dolgok közé. Ő a személy, akivel kapcsolatban semmit sem vagyok képes elrejteni... De valahogy muszáj megoldanom, mert nem tudhatja meg, hogy emlékszem a reggelre. Éppen elég az, hogy tegnap a karjaiban sírtam, elég volt egyszer megtörnöm előtte, semmi szükség arra, hogy ez hamarosan ismét bekövetkezzen. Valami hülye csoda folytán elhiszem azt, amit mondott. Lehet, hogy rohadtul fáj, amit tett, de rá van szükségem, de ezt sosem fogom neki bevallani józanon, és még egyszer részegen nem is kerülhetek elé, mert a jó ég tudja, hogy mit tennék abban az állapotban.

Legszívesebben a szobámba menekülnék, bebújva az ágyamba, de az nem lenne a legjobb döntés. A szobában uralkodó csend miatt, teljesen a gondolataimba merülnék, amivel azt érném el, hogy a falaimra egyre mélyebb és mélyebb repedéseket okoznék, hiszen körülötte forognának a gondolataim. Így inkább a nappaliba maradok, ahová még kiszűrődik néhány beszélgetésfoszlány vagy éppen a ház előtt elhaladó kocsik zaja, ami nem hagy teljes csendbe, hogy elkerüljek egy másik világba. A gondolatok világába.

- Igazán - vágja le magát mellém, Brandon - szarul nézel ki - néz rám.

- Kösz, - vágom rá gúnyosan - mintha ezt magamtól nem tudnám - ölelem magamhoz a párnát, majd fordulok úgy, hogy lássam az öcsém.

- Talán nem kellett volna annyit innod, és hallgatnod kellett volna ránk - vigyorog.

- Ha azért jöttél ide, hogy ezt közöld, akkor már mehetsz is - válaszolom mogorván. - Semmi kedvem ehhez, szarul vagyok és az, hogy ezzel basztatsz nem segít rajtam.

- Legalább legközelebb figyelembe veszed, ha mondok valamit - hallok meg egy hangot a hátam mögül.

- Már csak te hiányoztál - nyögök fel fájdalmasan. - Komolyan, mi lenne, ha inkább elhúznátok tőlem jó pár méterrel odébb és hagynátok, hogy csendben, egyedül szenvedjem végig a nap hátralevő részét? - pillantok a tesómra.

- A barátoknak az a szerepe, hogy ott legyenek a másik mellett a szenvedő pillanatokban is - lép hozzám közelebb Andy.

- Ja, a barátoknak - forgatom meg a szemeim - de te nem vagy a barátom, és nem is leszel, ezt jól jegyezd meg, Andy.