Stay alive [Andy Biersack]

11.FEJEZET - Stay here

- T-tessék? - döbbenek meg a válaszán. Komolyan azt mondta az előbb, hogy úgy szeretem őt, ahogy ő engem, vagy már annyira beleőrültem a gondolataimba, hogy hallucinálok?

- Hallottad - néz a szemeimbe. - Tisztán hallottad, amit mondtam és komolyan is gondoltam. Ugyanúgy szeretsz, ahogy én téged - fogja meg hideg kezem.

- Te most csak hülyéskedsz, ugye? - akadok ki. - Az egy dolog, hogy nem tudlak utálni, hiába akarlak, de szeretni nem szeretlek, nem úgy, hogy most a szemeidből lejön. Igen, fontos vagy nekem és igen szükségem van rád, de ennyi, nem vagyok beléd szerelmes - támadom le. A legjobb védekezés a támadás, nem igaz? Most éppen ezt teszem, hiába fáj az, amit ki kell mondanom, megteszem, mert tudom, ha most nem mondom ki, akkor rájön, én pedig az nem engedhetem meg. Nem lehetek én az, aki tönkretesz egy kapcsolatot, mert őt ismerve, már amennyire ismerem, egyből szakítana Juliettel és velem foglalkozna, sajnálatból, amitől nekem hatalmas bűntudatom lenne. Nem fog semmi hülyeséget tenni, úgy biztosan nem, hogy miattam tenné az egészet. Ha szakítani akar majd vele, akkor azt magáért ne pedig miattam történjen meg. - Engedj el, haza akarok menni - kérem tőle.

- Mikor tanulod már meg, hogy nekem nem tudsz hazudni. Túl jól ismerlek hozzá, hogy ezt elhiggyem - morogja. - És különben is, nem kérdeztem, hanem kijelentettem - néz a szemeimbe. - Haza akarsz menni, rendben, de egyedül biztosan nem fogsz végigsétálni ezen a kihalt utcán, ebben az órában, amikor így is alig állsz a lábadon.

- Mikor lettél hirtelen ilyen kibaszott törődő? - vonom fel a szemöldököm. - Eddig sem érdekelt, hogy mi van velem, hagy most szépen magamra és keress jobb szórakozást, mint az én basztatásom - tépem ki magam a karjaiból, majd állok fel.

- Nem tudom, hogy mi bajod van - kapja el a karom, mikor éppen indulnék - de örülnék, ha nem én lennék a bokszzsákod. És már milliószor elmondtam, hogy érdekelt mi van veled, csak te nem akarod felfogni - kulcsolja össze kezeinket.

- Andy, ha kedves az életed, akkor elengeded a kezem - sziszegem. - Ne viselkedj úgy, mintha szingli lennél és úgy sem, ahogy évekkel ezelőtt, az az idő már elmúlt és sosem jön vissza.

- Tudod mit csinálnék veled ebben a pillanatban, amitől biztosan lenyugodnál? - áll meg, aminek következtében nekem is meg kell állnom, mivel esze ágába sincs elengedni a kezem.

- Nem. El sem tudom képzelni, nem akarsz felvilágosítani - állok elé, majd nézek bele szemeibe. - Tudod igazán érdekelne, hogy mivel próbálnád meg!

Gyerekes vagyok. Kibaszottul az vagyok és ezért utálom magam ebben a pillanatban. De álmos vagyok és zavarodott, amíg nem vagyok tisztában az érzéseimmel képtelen leszek normálisan viselkedni vele, nem fog menni. De azt is tudom, hogyha így folytatom, akkor lehet csak rosszabb lesz, hiszen ismerem annyira, hogy tudjam mire gondol és ha most kimondja, akkor biztosan pofon fogom vágni.

- Nem fontos - sóhajt fel, majd tovább indul az utcán maga után húzva engem is. - Csak menjünk haza és holnap tiszta fejjel, amikor nem vagy hisztis hangulatodban, beszéljük meg a dolgokat.

- Most sem vagyok az! - jelentem ki, mire felnevet.

- Hát persze - forgatja meg a szemeit. - Elfelejtettem, hogy te sosem vagy, pedig te magad is tudod ebben a pillanatban, hogy elviselhetetlen vagy, meg azt is, hogy régen mennyire utáltam, amikor így viselkedtél.

- Ilyen vagyok - tárom szét a szabad karom. - Ha nem tetszik le lehet lépni. Tudod a lányok megtehetik. Egyszer nekem is vége lehet tűrőképességemnek és az a pillanat most jött el, nem tehetek róla, hogy te voltál a közelemben.

- Tudom - áll meg, majd fordul felém és dönti homlokát az enyémnek - tudom baby.

Szemei csukva vannak, én pedig azt sem tudom, hogy mit kellene tennem. Megint túl közel van és a szívem ismét hevesebben kezd verdesni. Utálom ezt az érzést. Ki nem állhatom, hogy leblokkolok és fogalmam sincs, hogy ilyen helyzetbe mit kellene tennem, mert hiába tudja az agyam, hogy el kellene löknöm magamtól, nem sikerül. Képtelen vagyok megtenni, a kezeim nem mozdulnak. Érzem az illatát, érzem a biztonságot és utálom, hogy mindezt csak azért, mert a közelemben van.