Stay alive [Andy Biersack]

12.FEJEZET - Beautiful mistake

Gondolkozás nélkül húzom közelebb magamhoz, annak ellenére, hogy tudom irtó nagy hibát készülök elkövetni. De már nem bírom. Egyszerűen nem fogom épp ésszel kibírni, ha most is eltaszítom magamtól, hiszen nem akarom. Egyáltalán nem. Érezni akarom, méghozzá őt.

- Miért nem teszed meg azt a kibaszott utolsó lépést? - suttogja az ajkamra. - Itt vagyok, nem megyek sehová, mi tart vissza?

Akarom őt, mindennél jobban, de mint mindig az agyam most is közbelép, és akár tetszik, akár nem, ebben az esetben igazat kell adnom neki. Kedvelem és abból, ahogy viselkedik az jön le, hogy ő is jobban kedvel, mint egy szimpla barátot, de képtelen vagyok megtenni. Ott van előttem a barátnője arca,a hogy mosolyogva belekarol vagy sétál vele az utcán, ahogy alig pár órája. Lehet, hogy elmegy két hét múlva, de attól még most együtt vannak, én pedig sosem leszek az a lány, aki eléri, hogy egy foglalt pasi az ágyában kössön ki.

- Nem megy - engedem le remegő kezeim magam mellé, miközben tekintetem a padlóra szegezem.

Nem távolodik el tőlem, csak élesen szívja be a levegőt. Tisztában vagyok vele, hogy elcsesztem a pillanatot és azzal is, hogy nem csak neki, hanem magamnak is álmatlan éjszakát okozok ezzel, de nem tudom megtenni, mert nem vagyok olyan. Legszívesebben a földre csúsznék és átkarolva a lábaim bőgném el magam, de nem tudom megtenni, mert a teste még mindig a szekrényemhez présel.

- De én már nem tudom tovább visszafogni magam - jelenti ki. - Lehet neked még megy, de én már nem vagyok hozzá elég erős, nem érdekel semmi sem - morogja. - Az sem érdekel, ha hibát követünk el, de ha ez egy hiba, akkor már rég át kellett volna lépjem azt a bizonyos határt, mert nem éreztem ekkora vágyat évek óta... pontosan azóta, hogy azon a napon leléptem. Szóval ne mondd nekem azt, hogy nem megy, mert te is éppen annyira szeretnéd, mint én és te magad is tudod, csak félsz. Nincs mitől... - suttogja.

Lassan emelem fel a fejem, majd nézek bele kék szemeibe. Vágy szikrái csillognak a szemében. Pontosan úgy, ahogy elképzeltem régen, úgy ahogy mindig is akartam, amikor a közelembe van. De akkor most miért félek? Miért nem merem megtenni az utolsó lépést, ha erre vártam, mindig?

- Ne gondolkozz, csak tedd azt, amit szeretnél leszarva a következményeket - hajol hozzám közelebb.

Mindenkiben ott van az az érzés, amikor az egyik vállán az ördög, a másikon az angyal csücsül és éppen veszekednek, hogy kinek van igaza. Hát ez most velem is így van. Csak annyi különbséggel, hogy egyikük sem áll nyerésre, én meg szép lassan pusztulok bele abba, hogy itt áll előttem és nem teszek semmit, mikor ő is ugyanazt szeretné, amit én. Azt hittem a szerelembe nincs olyan érzés, ami szétszakít, de úgy látszik ez nagyon nem így van. Ebben a pillanatban azt érzem, ha nem teszem meg, akkor beleőrülök. Annyira szeretném, hogy az már fáj.

Itt áll előttem, felkínálja magát és én mégis el akarom lökni. Nem engedhetem meg, hogy elmenjen ismét. Muszáj tennem valamit, még akkor is, ha az nem éppen az lesz, amire mindketten vágyunk. Mielőtt addig haboznék ezzel az egésszel, hogy eltávolodik tőlem magamhoz húzom és szorosan hozzábújok.

Sóhajtva szorít magához, miközben kezeivel a hátam simogatja. Lehet, hogy nem voltam olyan sok pasival együtt, de abban biztos vagyok, hogy nehezen tartja vissza magát. Érzem a testéből áradó feszültséget, meg persze az sem kerülheti el a figyelmem, hogy a szíve ezerrel ver, mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéről.

- Sajnálom - motyogom halkan.

Pár másodperc elteltével érzem, ahogy a kezei a derekamra csúsznak, majd kicsit megemelnek, aminek következtében a lábaim rákulcsolom, kismajomként kapaszkodva belé. Érzem, hogy mozgunk, majd azt is, ahogy egyre lejjebb kerülünk. Az ölében ülök, miközben ő a hátát a szekrényemnek dönti.