Egy másfél hét telt el azóta a beszélgetésünk óta. Azóta a mindennapjaimat azzal töltöttem, hogy Elizával az oldalamon futkostam egyik helyről a másikra. Nagy kínkeservek között sikerült elérnem Justin Biebert, aki a kérésemre letörölte a rólam készült khm... nem túl szolid képeket.
Időközben apám is hazajött az üzleti útjáról, így legnagyobb bánatomra ragaszkodott, ahhoz, hogy szervezzünk apa-lánya programokat, amiknek naggya abból állt, hogy amíg én ruhákat vásároltam, addig ő unott fejjel egy újságot olvasott.
Egyik vasárnap viszont (amikor Elizáék áthívtak minket magukhoz ebédre) furcsa érzésem volt. Nem volt elég, hogy egésznap görcsölt a hasam de mikor szolgálták fel a másodikot ki kellett szaladjak a mosdóba, ahol összehánytam a WC-t. A tükörben bámultam a sápadt arcomat és próbáltam rájönni, hogy mi lehet velem. Aztán hirtelen beugrott. A felismeréstől majdnem összeestem...
De az lehetetlen... meg kell róla bizonyosodjak...
Idegesen kirontottam a fürdőből és a rám meredő kérdő tekintetektől kísérve felkaptam a felsőmet.
- Valamit az autóban hagytam- szóltam oda.
18 éves létemre szerencsére volt már jogosítványom, ezért minden lelkiismeret furdalás nélkül bepattantam apu autójába, és egyenesen a kórházhoz hajtottam.
~félóra múlva~
Csüggedten léptem ki a kórház kapuján. Jobb kezemmel végigsimítottam a hasamon.
- Semmi baj, picur. Megkeressük aput.
