A hangok körülöttem egyre hangosabban hallatszottak. Egyet akartam. Hogy a fiamnak ne legyen semmi baja. Ő volt az egyetlen, aki bennem tartotta a lelket.
Lassan kezdtem teljesen visszatérni az életbe. Tisztán hallottam mindent és éreztem a fertőtlenítő összetéveszthetetlen szagát.
Amikor megbizonyosodtam arról, hogy élek résnyire kinyitottam a szemem. Emberek tornyosultak felém. A kezem reflex szerűen a hasamra vándorolt, de ott már nem érezhettem azt a gömbölyded részt. A szívem majdnem megszakadt.
- Hol van?- kérdeztem rekedten egyenesen az orvos szemébe nézve.
- Elment- suttogta alig hallhatóan.
Az ágyam melletti széken kuporgó apu keservesen sírni kezdett, a fejemnél álló Eliza szintén. Csak én meredtem üveges tekintettel magam elé. Elment... ez az egy szó járt a fejemben. Hirtelen semmi értelmét nem éreztem az életemnek. Fura űrt hagyott maga után a fiam, amit semmi sem tud pótolni.
Remegő kézzel a nyakamig betakartam magam a takaróval és az oldalamra fordulva becsuktam a szemem.
~Bradley szemszöge~
Éppen Európába utaztunk, amikor megkaptuk a hírt. Hogy Claudiát elütötte egy autó. Kérdés sem volt, hogy egyből bepánikoltam és azonnal vissza akartam menni hozzá. Persze, hogy a meneggerem megint bekavart.
- Nem mész sehova, Simpson! Amíg az én kezemben van a sorsotok és én vagyok a feje a sikereteknek addig úgy gondolom, hogy nem tanácsos feleselni!
- Én meg úgy gondolom- kezdtem fenyegető hangon.- hogy nem kérek többet abból a faszságból, amit te nyújtassz nekem! Szánalmas, amit csinálsz! Menj a faszomba- köpködtem a szavakat, azzal faképnél hagyva hívtam egy taxit.
A nagy forgalomnak köszönhetően három napba telt, amire Londonba értem. Eliza kijött értem az állomásra.
- Hogy vannak?- kérdeztem a gyerekemre is értve már az autóban.
Kérdésemre megremegett a szája. Ebből sejtettem, hogy rosszabb a helyzet, mint gondoltam.
