A hetek csigalassúsággal teltek és ezzel párhuzamosan a hasam egyre nagyobbra gömbölyödött. Braddal ritkán tudtunk beszélni skypen, mert elvileg a meneggerük koncertet koncert után szervezett és megszusszanni is alig volt idejük.
Nagyon örültem annak, hogy apu pozitívumként éli meg a fiamat. Legalább ő is annyira várta a megszületését, mint én. A régi dolgozószobáját teljesen átalakította: vett babaágyat, babahordozót és babakocsit. A falakat kékre festette és olyan szövegeket festetett fel, mint "örülünk, hogy itt vagy" meg "nagyon szeretünk, sose feledd".
Amikor két hónapos terhes voltam, Elizával szerveztünk egy "babaruha beszerző" délutánt. Bejártuk az egész város áruházát, a kisfiamnak ruhákért kutatva.
- És már gondolkoztál azon, hogy milyen neve legyen?- kérdezte Eliza, miközben kiléptünk az utolsó végigkoslatott plázából.
A gondolataimba merülve a messzeségbe bámultam.
- Hmmm.... szóba jöhet a Bradley..
- Csak eddig jut el a fantáziád?- förmedt rám.- túl sokat gondolsz rá. Mégis milyen ember az, amelyik itthagyja a fiát és szerelmét?
Erre nem válaszoltam. Valahol éreztem, hogy igaza van.
- Menjünk, üljünk be inkább oda- mutattam egy kivilágított kávéházra.
Egész sötétedésig maradtunk. A megpakolt babaruhás szatyrokkal a kezeinkben indultunk vissza az autóhoz. A következő pillanatban minden olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam követni az eseményeket. Annyira emlékszek, hogy anélkül, hogy körülnézek, lelépek az úttestre... egy autó fülsüketítő dudálása... egy visítás... éles fájdalom... és minden elsötétült...
