Brad lassan hátrafordult és mélyen a szemembe nézett. Rátettem a kezem a hasamra, ahol a közös kisfiúnk volt. Egy egész repülőtérnyi ember követte a tekintetével, amint Brad elkezd felém futni.
- Simpson!- hőbörögte a férfi.
Amikor elém ért szorosan magához ölelt. Az ájulás szélén álltam de valahogy vissza tudtam folytani a sírásomat. Hosszú percekig csak ott álltunk a kíváncsi emberek gyűrűjében. Ha jól láttam, egy nem messze álló nénike meghatódva kifújta az orrát.
- Amint tudok, visszajövök!- suttogta a fülembe és elengedett.
- Szia...- motyogtam elhaló hangon és szomorúan néztem a távolodó alakját. Jamestől kapott Eliza egy búcsúcsókot és ők is Trissel utánuk rohantak.
Másnap reggel kelletlenül hazamentem apu autójával. Tudtam, hogy most aztán rendesen kikapok a viselkedésem miatt.
Nagy pechemre apu nem volt otthon, amikor haza értem, de az asztalon hagyott cetli nem tudta elkerülni a figyelmemet.
"Amikor ezt az üzenetet olvasod, remélem az eszedbe vésed, hogy ha hazaérek lesz egy kis megbeszélni valónk!"
Elmosolyodtam az üzenet végere rakott "mérges" smájli láttán. Azok a görbe vonalak tökéletesen jellemezték apu rajztudását. Ami nem létezett.
Felmentem a szobámba és legközelebb akkor mentem le, amikor egy hangos ajtócsapódás jelezte, hogy megjött apám.
- Apu most kapaszkodj meg! Babát várok!- tártam szét a karom vidáman.
Azon se csodálkoztam volna ha hozzámvágja a kezében tartott irat táskáját de a reakciója végképp meglepett.
- Drága kislányom! Szívből gratulálok!- jött oda hozzám és nyomott két puszit az arcomra.
- Mi?- rökönyödtem meg.- akkor nem is haragszol?
- Dehogy haragszok! Hisz nagypapa leszek! Ki a szerencsés apuka?- érdeklődött fülig érő szájjal és szerintem már el is felejtette, hogy van "egy kis megbeszélni valónk".
