~Claudia szemszöge~
Egy napja engedtek ki a kórházból. A helyzet sújosabb volt, mint gondultuk. Sajnos mindkét lábam lebénult, ezért tolószékbe kerültem. Ez meg még csak a kisebb baj volt.
Belülről teljesen összetörtem. Nem tudtam felfogni, hogy nincs többé. Az, aki bearanyozta az életemet. Aki boldogságot hozott közénk. Akit pont olyan könnyen elveszítettem, mint amilyen könnyen megkaptam.
Hihetetlen, hogy szinte meg sem kaptam a boldogságot és máris köddé illant. Annyi biztos, hogy nem történt hiába. A kis Bradley változtatta meg az életemet.
Most újra szeretnék mindent kezdeni. Talán vele, vagy nélküle. Érdekelne a pszichologia szak. Lehet kipróbálom magam benne. Hiszen szóba se jöhetne egy olyannak mint én valami test építő szakma.
Aput viselte meg legjobban a fiam halála. Felmondott a munkahelyén hogy több időt tölthessen velem és beállt pincérnek egy közeli bárban.
Azon az estén túlórázott. Nagyon megnőtt a bizonytalanságom mióta terhes voltam. Minden apró zajra összerezzentem, esténként az éjjeli lámpámat is égve hagytam.
Akkor is minden neszre odakaptam a fejem. Nem mondom, nagy megkönnyebbülés volt, amikor kopogtak az ajtón.
- Jövök- kiáltottam és odagurultam a tolószékemmel az ajtó elé.- szia a...- kezdtem de ledermedtem a látogatóm láttán. Merthogy nem apu volt.
- Clau! Istenem!- ölelt magához szorosan. Megszeppenve simítottam meg a karját. Könnyei záporként hullottak a vállamra.
- Semmi baj, Brad! Elmúlt!- motyogtam.
- Soha többé! Sose foglak mégegyszer magadra hagyni! Itt maradok veled! Nem tud mostmár semmi szétválasztani minket!- zokogta.
- Soha többé...-suttogtam és hálát adtam a jóistennek, hogy senki sem látja a legördülő könnyeimet.
