Rest Your Love (HU) Brad Simpson Fanfiction

17.

  Mindennek egyszer vége van, mint ahogy ennek a könyvnek is vége lesz. De még nem most:D Viszont nemsokára már az epilógust fogjátok olvasni. Kérdezném: Folytassam ezt és legyen második rész vagy kezdjek egy új könyvet teljesen más sztorival? Lennének nagyon jó ötleteim az új könyvhöz és természetesen az is Bradley Simpson fanfiction lenne, de azt nem tudnám ehhez a sztorihoz kötni, ezért kéne egy új. Szerintetek?

  Szorosan ölelt magához Brad, miközben a földön hevertem.

- Uramisten! Most hívnunk kéne a zsarukat vagy a mentőket? – szólalt meg James, ahogy felmérte a körülményeket.

- Ne! – kiáltottam. – Semmi bajunk.

  Ekkor körülnéztem és láttam, hogy Ryan a földön fekszik és engem bámul, Sarah sír és Tristan még mindig a konyhában hever eszméletlenül. Ráadásul mind a négyünkön sebhelyek, foltok, ütésnyomok voltak. Lassan belenéztem az ajtó melletti tükörbe és csak bámultam magamat és a körülöttem lévő embereket. Mivel érdemeltük mi ezt ki? A bátyám össze-vissza van verve, az apám és egy ismeretlen srác eszméletlen, én olyan voltam mint egy zombi (ráadásul a szám vérzett), Sarah pedig...

- Várjunk csak...Sarah te mégis hogy keveredtél ide?

- Hát öhmm...figyelj... - törölte le a könnyeit de nem bírta végigmondani, mert a konyhából Tristan vánszorgott ki.

- Itt meg mi történt? – fogta a fejét.

- TRISTAN? – kerekedett el James és Brad szeme.

- SRÁCOK? – kiáltott fel Tris és azonnal megölelte őket. Igen. Megölelte őket.

- Te hogy kerülsz ide, ember? – veregette meg a hátát James.

  Mi van?

- Fogalmam sincs.

- Ti ismeritek egymást? – kérdeztem, miközben próbáltam felállni.

- Persze, egy bandában játszunk!

- Ez most komoly? – kérdezte Ryan én pedig teljesen lesokkoltam.

- Igen – röhögött James. – Szépen összehozott minket a sors!

- De mi történt? – kérdezte Brad, miközben segített nekem leülni a kanapéra.

- Nem emlékszem semmire. Csak arra, hogy odajött hozzám ez az ember és ellopta a kocsim, de úgy, hogy benne voltam. Utána beszélgettem Destinyvel és leütött.

- Destiny? – csodálkozott James.

- Nem! Az apja!

- Jaaa, na azért!

- Srácok, ez bármelyik pillanatban felkelhet! – mutatott Ryan, Davidre.

- De ha felkel mit csináljunk? – suttogta Sarah.

- Akkor még egyszer kiütöm. – mondta magabiztosan Brad.

- Hozok jeget az...- indult el a konyha felé James. - ...az arcotokra.

  Brad lehuppant mellém és az arcomat ölébe tette. Fogott egy zsebkendőt és letörölte a vért a számról. Kellemetlenül éreztem magam, mivel nem nagyon tudtam felmérni, hogy mennyire súlyos a kinézetem, de akkor még csak megmozdulni sem tudtam, hogy mondjuk elmenjek a fürdőbe és letusoljak. Mondjuk eléggé felkavartak az események, szóval még beszélni is alig bírtam.

  A srác közel hajolt hozzám és megcsókolta kiszáradt, cserepes számat.

  James rohant ki a konyhából, majd mindenki kapott jeget a sebhelyeinkre és zúzódásainkra. Fáradt, gyenge, sebezhető voltam, aki legszívesebben csak bőgött volna. De éreztem, hogy erősnek kell lennem.

- Sarah mit keresel itt? – tért vissza a témára Brad.

- Ja igen, elkezdtem mondani. Szóval én eddig ugye itt éltem. A bátyámmal és a nevelőapámmal. Értem is ugyanúgy eljött David mint értetek, csak nekem egyből leesett, hogy ki is ő és engedelmeskedtem.

- De miért? Honnan ismerted az apámat? – kérdeztem.

- Hát ez a legérdekesebb rész a történetben. Azért mentem az East High-ba, hogy megismerjelek téged és Ryant.

- Mi van? Miről beszélsz, Sarah? – csattantam fel.

- Mikor megismertelek, direkt váltam a legjobb barátnőddé.

- És ezzel mi volt a célod? – túrtam bele idegesen a hajamba.

- Minél hamarabb tönkre akartalak tenni... - válaszolta, miközben gyilkos tekintetét szegezte rám.

  Nagyot nyeltem. A szobában csend lett és mindenki engem bámult, de én lesokkoltam.

- Mindened megvolt, ami nekem nem. Tökéletes életed volt, Destiny. Egy álom pasi melletted, - mutatott Bradre. – egy legjobb barátnő, tökéletes barátok, kitűnő jegyek és persze még szép is vagy. Nem bírtam tovább, hogy ilyen boldog vagy. Muszáj volt valamit tennem.

- Féltékeny voltál? – suttogtam.

- Igen. Téged David, a saját apád legalább nem tagadott le és nem hagyott el az anyád.

- Mert a te apád miért tagadott volna le té...- megakadtam a mondat közepén.

  Jézusom, ez nem lehet.

- Engem letagadott, titeket Ryannel nem és ez fájt a legjobban.

- De...miért?-csak ennyit tudtam kibökni.

  Ne. Kérlek. Ne mondd ki.

  Kérlek. Ne.

- Azért, mert a testvéreim vagytok. – mondta ki a végszót.

  Istenem. Én és...Sarah? Testvérek?

Aznap az élettől akkora pofont kaptam, hogy még egy jó ideig nem fogok tudni felépülni.