Rest Your Love (HU) Brad Simpson Fanfiction

16.

  Több mint 3000 megtekintés és 300 vote... nagyon köszönöm nektek! 😭😍 

  Erős fejfájással ébredtem, de ha ez nem lenne elég, még csak látni sem láttam semmit. Kezdett elegem lenni ebből az emberből. Mozgolódni kezdtem és lassan rájöttem, hogy egy nagy pléd van rám terítve és ezért nem kapok levegőt és nem látok semmit. Össze-vissza kezdtem rugdalózni és kapálózni, mire végre sikerült magamról leszednem. Egy kocsi hátsó ülésén ébredtem, ami nem David Range Rovere volt. Valami régi, alig működő jármű volt. Az országúton haladtunk, de pontosan nem tudtam, hogy hol vagyunk. David vezetett, mellette pedig egy ismeretlen srác ült aki nem is volt annyira öreg. Sőt...korombelinek tűnt. Felültem és belenéztem a visszapillantó tükörbe. Az arcomon egy hatalmas lila folt volt, amit ha megérintettem felszisszentem.

- Felkeltél Csipkerózsika? – mosolygott David az utat bámulva.

- Ez mire volt jó, seggfej? – húztam fel egyik szemöldökömet.

- Tudod, Destiny...hogy is mondjam...elegem lett belőled.

- Ez van, de David...hátha megnyugtat, hogy az érzés kölcsönös. – vigyorogtam.

Az ismeretlen srác elmosolyodott, mire azonnal ránéztem.

- Bocs haver, de te ki vagy?

Elnevette magát, majd beletúrt szőke hajába.

- Nem kell neked tudni, hogy ki ő. Csak egy segítőm – mondta David.

- Ugyan már, David! – nevettem el magam. – Te ennyire nem tudsz egyedül boldogulni? Ha már elrabolsz valakit akkor találd is ki mit csinálsz. Nagyon amatőr vagy! Mások segítségét kéred hozzá? Csak úgy kérdezném...A „segítőid" mit szólnak hozzá, hogy elrabolod a saját gyerekeid? Ők is ilyen hülyék mint te?

- Húú de vicces itt valaki.

- Esküszöm, hogy kíváncsivá tettél. Ki ez a srác?

- Tristan vagyok. – szólalt meg.

- Helló Tristan, a nevem Destiny. Honnan ismered ezt az elmebeteget?

- Tulajdonképpen...nem ismerem. – röhögött a srác. – Csak a benzinkúton kezdett fenyegetőzni és kérte, hogy adjam oda a kocsim.

Ebben a pillanatban, olyan történt amire nem számítottam. David erőteljesen behúzott egyet Tristannek. A srác azonnal elájult.

- MONDD, TE NORMÁLIS VAGY? – üvöltöttem, majd Tristan arcát kezdtem tanulmányozni.

- Megmondtam neki, hogy ne mondjon semmit. - válaszolta lazán David.

Lassan kezdtem beletörődni, hogy a saját apám nem normális. Habár ezt már eddig is tudtam.

* * *

- Haza hoztál? - lepődtem meg, mikor leparkoltunk a házunk előtt.

  Gúnyosan nevetni kezdett. 

- Persze, szerinted ennyire hülye lennék? Ryanért és Sarahért jöttünk.

  Te jó ég. A telefonomat kezdtem azonnal keresni, hogy írjak nekik, hogy tűnjenek el innen. 

-Ne fáradj, elvettem. Nem kell az neked. 

  Szemét. 

Leállította az autót és engem is kiengedett. Tristan testét a kezébe vette, nekem pedig az egyik csuklómat szorította és úgy ráncigált be az udvarunkba. Anya még mindig nem volt itthon, viszont a házban égett a villany. Meglepő módon nem a bejárati ajtón mentünk be, de David bezárta az első ajtót, hogy Ryan és Sarah ne tudjanak kiszökni. Ügyes. A hátsó udvar fele közelítettük meg a házat. Más helyzetben örültem volna ha hazajövök, de Daviddel meg azzal az eszméletlen Tristan nevű sráccal hazatérni nem volt valami szuper. A hátsó bejárati ajtó kilincsét nyomta le David, majd beléptünk a házunkba. Visszazárta azt az ajtót is, majd engem és Tristant a konyhában hagyott. Ha akartam volna se tudtam volna elmenekülni. Túl gyenge voltam hozzá. David feltrappolt a lépcsőn, a bátyám és Sarah keresésére indult. 

  A konyhában Tristant kezdtem ébresztgetni, de nem reagált. Hirtelen egy nagyon nagy csattanást hallottam, mire azonnal kirohantam a konyhából. Előttem a földön feküdt Ryan, majd Sarah is csatlakozott hozzá.

- Te paraszt, mit csináltál? - sírtam el magam. - Lelökted őket a lépcsőn? 

  David nevetve jött le a lépcsőn és egy erőteljeset belerúgott a bátyámba. Vagyis a saját gyerekébe. 

- Normális vagy? - szipogtam, majd lassan felálltam. Ökölbe rándult a jobb kezem és futni kezdtem felé.  

  Készültem volna az ütésre, de ő gyorsabb volt és a jobb keze az arcomat érte. Immár harmadikként feküdtem én is a földön. Ha a konyhában heverő srácot is beleszámoljuk akkor negyedikként. 

- Ilyen az amikor túl sokat beszélsz. - suttogta a fülembe David.

  De ekkor...csengettek. Azonnal felkaptuk mind a négyen a fejünket, mire David az ablakhoz rohant. Óvatosan kinézett, majd kiegyenesedett. 

- Mi van? Pizzafutár? Nem a legjobb időzítés! - sóhajtott fel, majd kinyitotta az ajtót. 

  Ránk addig direkt behúzta a nappali ajtót, hogy nehogy meglássanak minket a földön.

- Szép jó estét kívánok! Egy hawaii pizzát hoztam erre a címre! - hallottam meg  hangját.

  Viszont volt benne valami különleges. Nagyon ismerős volt.

- Nem rendeltünk pizzát! - válaszolta David. 

  Minden erőmet összeszedtem és lassan az ajtóhoz kúsztam, hogy megnézzem ki is az. 

- Nem? Ohh, pedig erre a címre rendelték. 

  Nagyon óvatosan felálltam és végre sikerült kinéznem. 

- Bocs, de ezt eltévesztetted. Rossz helyen jársz! - tette csípőre a kezét David. 

James. Atyaúristen! James állt az ajtónkba. Ő volt a pizzafutár. Ráadásul hirtelen előugrott James háta mögül Brad.

- Tudja...maga is nagyon rossz helyen jár. 

  Azzal a lendülettel, akkorát behúzott Davidnek, hogy még a föld is beleremegett, mikor a földre esett. 

  Brad és az én tekintetem összetalálkozott, de alig láttam a könnyeimtől. Rémülten nézett rám, majd azonnal megindult felém.

Ez csak egyet jelentett. Vége van.