Unexpected//S.M.

03//Canadian

2016.09.02.
Holnap kezdōdik az iskola.
S hogy addig mit csinálunk? Kihasználjuk a maradék szabadidōnket.
Az utóbbi napokban jártunk a tengerparton Cameron és Alexis vezetésével, én voltam vàsárolni, Neels pedig meglepōen sok idōt töltött Cameron több fōs baráti társaságával, akik közül én senkit sem ismertem.
Pedig már kétszer is elhívott a humorzsák, hogy találkozhassak a menō haverjaival, de mindig találtam kifogást. Végül sosem azt csináltam, amit Cameronnak beadtam, hanem keresgettem interneten magyarázatot a gördeszka pályán lévō "halucinációmra", ráadásul szántam egy kis idōt az édesanyámmal és nōvéremmel való kommunikációra is.
De ma... Ma másfél órás idegesítō könyörgés után beleegyeztem, hogy elmegyek velük két barátjuk focimeccsére.

Egyszerū nyárias ruhát vettem magamra, majd vissza sétáltam a szobába, ahol Neels, Alexis és Cameron épp más-más dologgal foglalták le magukat. Fōként telefonoztak.
Amint meglátták, hogy beléptem, lassan mindent ott hagytak, amit addig csináltak, s elindultak felém. Alexis a vállamnál fogva fordított meg a tengelyem körül és lökdösött ki a szobánk ajtaján.

Felkészültem. Kedves leszek és megmutatom, hogy tudok barátokat szerezni. Össze fogok barátkozni mindenkivel. Meg fogom mutatni azt a felemet, amelyet csak én magam ismerek. Azt az ént akire büszke lenne a nōvérem. Az érdekes én. Jó témákkal és ragyogó személyiséggel.

Magamat bíztatva vágtam neki az útnak a helyi focipálya felé három társammal.
Mindhárman arról beszéltek, hogy milyen jófejek a barátaik és hogy nem fogom megbánni, hogy eljöttem. Hiszek nekik. Kivételesen az ösztöneim azt súgják, hogy jól fogom magam érezni közöttük. Talán feloldódok kicsit.
-Ketten közülük a ti osztályotokba fognak járni. Matt és Aaron. Shawn pedig az évfolyamra. Ō is cserediákként volt itt múlt évben, aztán a közelbe költöztek a családjával. Azt hiszem a kollégiumban fog lakni ma estétōl fogva. Én, Taylor és Gilinsky a 13-ba járunk és ott van Johnson, aki végzōs. Most ennyi emberrel fogsz találkozni. - Cameron nekem intézte mondanivalóját, s én hevesen bólogattam annak ellenére, hogy egy szót sem jegyeztem meg abból, amit mondott.
-Imádni fognak téged, nyugi. - Alexis vállamra tette a kezét, s úgy sétált mellettem. Kínosan felnevettem és egy tincset a fülem mögé tūrtem.
-Hát az biztos. - adtam a hitetlen választ végül.
Cameron megrázta elōttem a fejét. Végig néztem a magas alkatán, s közben eltūnōdtem, hogy a magafajta hihetetlenül dögös srácok - csak úgy mint Neels - hogyan lehetnek ilyen kedvesek velem. Csak azért mert sajnálják a kis Dove Violetet, akinek nem jutott a jó külsōböl és személyiségbōl, nem kell barátkozniuk velem.
Vagy talán tényleg kedvelnek?

-Itt vagyunk. - Alexis keze még mindig a vállamon volt, mikor felsétáltunk a lelátóra, ahol egy csapat srác ült. Egy elviselhetō mosolyt öltöttem fel és végig néztem rajtuk. A négy fiúból három egyesével bemutatkozott, miközben Cameron és Alexis leültek az elsō fiú mellé, így azon a félen már nem volt hely.
Taylor ült Cam mellett, másik felén Jack, Ō mellette Matthew, s végül egy srác, akinél gyönyörūbb fiút még életemben nem láttam. Sötét barna szeme szinte ragyogott a napfényben. Haja mint az éjszaka, mégis tündökölt. Vékony lábak és tökéletesen formált alak, amelyet mások akár megirigyelhetnének tōle. Ō tökéletesnek látszott ebben az elcseszett világban.

Bizonyára bámultam, ugyanis felkapta fejét és a szemembe nézett. Elmosolyodott, majd megkérdezte leülök-e. A gyomrom is bele remegett abba a tökéletes mosolyba és a lélegzetem kivételesen szó szerint állt el. Össze kellett szednem magam. Bólintottam, s helyet foglaltam Mr. Tökély mellett. Mint mindenki más, én is kissé elōre dōltem a helyemen és kezeimet megtámasztottam a combomon.
Neels a másik oldalamra ült és ugyan azt tette, mint én az elōbb, majd felém fordult és óvatosan megbökött.
-Láttalak ám. Tetszik neked. - olyan halkan suttogta, hogy még én is alig halljam meg, közben mosolya egyre nagyobbra nōtt, ahogy a szavak elhagyták ajkait.
-Nem is. - gyerekes válaszom nem gyōzte meg Ōt. Arcpírom együtt nōtt az Ō mosolyával.
-Téged néz. - tátogta.
Lassan a fiú felé fordítottam a fejemet, s megpillantottam átható gesztenye-barna szemeit.
-Szia. - köszönt egyszerūen. Kifújtam a benntartott levegōt, hogy végre én is megszólaljak.
-Szia. - kedvesen mosolyogtam rá. Talán ez az elsō alkalom, hogy valakire rámosolygok anélkül, hogy ismerném.
-Shawn vagyok. - Ō is elmosolyodott. Ismét. A mosolya szívet melengetōen ragyogott. Talán túl tökéletes ez a srác.
-Dove.
-Szép név. - kissé halkabban ejtette utolsó hozzám intézett szavait, mielōtt vissza vezette szemeit a pályára.
-Köszönöm. - motyogtam.
Újra visszanézett rám, s az elōbb magára öltött mosolya még mindig rózsaszínes ajkait ékesítette.
-Oh... - hirtelen eszembe jutott, amit Cameron mondott út közben - Te vagy Shawn. A tavalyi cserediák.
Bólintott.
-Igen. Kanadából jöttem, hogy az itteni zene kultúráról is többet tudjak.
Azta. Ez a fiú biztosan okos és tehetséges is.
-Kanadai. - fejemet lehajtva mosolyogtam, közben arcpíromat próbáltam csökkenteni.
-Kanadai. - ismételte meg amit ezelōtt mondtam, s leutánozta mozdulataimat is.
Egyszerre emeltük fel újra fejeinket, így ismét egymás szemébe néztünk. Nem törōdtem a körülöttem zajló élettel. Nem érdekelt, hogy a meccs percekkel ezelōtt elkezdōdött. Nem érdekelt, hogy a fiúk körülöttünk hangosan ordítozva bíztattak valakiket. Egy szót sem tudtam meghallani az Ō suttogásán kívül. Érdekelte Ōt, hogy honnan jöttem és hogy mit szeretek. Érdekeltem Ōt. És ez az érzés felfoghatatlan volt.

-HÉÉJ! - a szokásosnál hangosabb ordításokra kaptuk fel a fejünket, s a pályára pillantottunk.
Egy feketés hajú fiú feküdt a füvön piros mezben. Innen láttam ahogy tágra nyílt szemekkel néz a felette álló lila mezes fiúra.
-Az Gilinsky! - Shawn felállt és Johnsonnal együtt elindult lefelé a kilátón. Alexisra pillantottam, aki magából kikelve üvöltözött a pályán lévō emberre. Mindenki ezt tette, így ránéztem a fiúra, s a hátát kezdtem pásztázni.

Mintha ismerném.

Ahogy ez a gondolat megfordult a fejemben, mintha az illetō gondolat olvasó lenne fordult hátra és nézett egyenesen a szemembe.

Nem halucináltam akkor. A fiú létezik.

Nem tudtam máshová nézni. Rabul ejtett a tekintete. De csak míg vissza nem nézett...Gilinskyre.
Így volt alkalmam leolvasni a mezén szereplō nevet.
Ríos.
Hamarosan vissza pillantott rám, ám ezúttal szemeimmel a száját pásztáztam, ami csak egyetlen szót hajtogatott újra és újra.

Gyilkos.

Hamarosan Shawn és Jack leértek a pályára. A fiú rájuk nézett, majd vissza rám és mikor a bíró kikiabálta, hogy lefújják a meccset, elindult a lelátó felé.
Megijedtem.
Rohanni kezdtem abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Nem tudtam foglalkozni Neelssel és Alexissel és hogy a nevemet kiabálják.
Futottam.
Nem mertem hátra nézni. Megijeszt.
Rohantam ahogy csak bírta a lábam. Utcákon keresztül meg sem álltam, míg be nem értem a kollégiumba és be nem zárkóztam a szobánkba.
Leültem az ágyamra és az ajtót meg az ablakot pásztáztam felváltva.

Be fog jutni, ha akar.

Végül több, mint húsz perc után mozdult meg a kilincs. Össze rezzentem.
-Most mi lesz? - suttogtam a plafont pásztázva, mintha onnan kérnék segítséget.
Már csak az hogy ránéztem a srácra, halál félelemmel töltött el. Most pedig ha bejut a szobámba, biztosan szívinfarktusban fogok meghalni, vagy a kezei által.