Unexpected//S.M.

02//Killer

Tegnap megkaptuk a szobánkat Neels-sel. Egyenlōre csak ketten voltunk, de Ms. Stattum azt mondta, hogy lesz még egy szobatársunk. Nem éppen voltunk olyan helyzetben, hogy érdekeljen minket a dolog, mivel már 19:40 körül alig bírtunk állva maradni a kimerültség miatt. A táskáinkat is csak ledobtuk az ágyaink mellé, amit reggelre megbántam ugyanis átestem a sajátomon.
Lusta voltam felkelni, így még fetrengtem egy ideig a földön a bōrönddel a lábam alatt.
Majdnem visszaaludtam már, mikor meghallottam egy rekedt hangot a szobában.
-Mit csinálsz a földön?
Hát persze. Neels biztosan felébredt a koppanásra.
-Csak pihengetek. - motyogtam félálomban. A kipihentetlenség túlmagasodott rajtam mindenbizonnyal, így újra lehunytam a szemem. Amíg..
-Mi a... - néztem fel a kellemetlen érzés hatására - miért ütöttél tarkón?
A szōke mellettem guggolt, fejét kezein támasztotta, s úgy bámult rám.
-Mert éhes vagyok. Keressünk valamit enni. - szemöldökeit felfelé húzta, majd elnevette magát.
-Mi van már megint? - kérdeztem idegesen.
-A helyedben igénybevenném a tükröt. - feltornáztam magam, s a szobánk falán lógó tükörhöz léptem.
Mostmár teljes mértékben értem, miért nevetett ki. A sminkem lefolyt az arcomról és horror filmbe illō bohóc külsōt kölcsönzött nekem.
-Nem ér kinevetni. Hosszú volt a tegnap.

Miután megtárgyaltunk minden feleslegesnek bizonyuló dolgot és átöltöztünk, úgy döntöttünk, hogy keresünk egy helyet, ahol bevásárolhatunk. Idōközben döbbenettel nyugtáztuk, hogy már rég elmúlt dél, sōt már majdnem hármat ütött az óra.
Egy közeli Walmart-ban vettünk néhány nem romlandó ételt az elkövetkezendō pár napra, majd visszabattyogtunk a szobába. Megebédeltünk, közben szobatársam elōvette laptopját, hogy keressen egy filmet, amire nem igazán figyeltem. Sokkal jobban lekötött, hogy megnézzem a nōvérem és az édesanyám üzeneteit. Hát igen... rajtuk kívül senki sem keres engem. Nem is baj. Jobb nekem egyedül. S hogy miért? Nem kell mások érzéseire figyelnem. Nem kell ide-oda futkosnom az olyan barátok miatt, akik miattam nem tennék meg ugyanazokat, amiket én teszek értük. Csak jobb így és kész.

Neels késōbb felajánlotta, hogy próbáljuk ki a gördeszka pályát, amelyt a közelben láttunk.
Az igazat megvallva én mindig is csak gurulgattam a deszkán. Ezt is a nōvérem tanította nekem, neki pedig az egyik haverja.
Visszatérve a témára, nagyjából ötkor Neels már a pályán mutatványozott egy sötét hajú
fiúval, aki iszonyat sokszor esett el és horzsolta fel a kezeit. Eközben én csöndesen ültem a betonon, s hol ōket figyeltem, hol pedig a telefonomon játszottam. Nagyon lefoglalt a semmit tevés, ezért észre se vettem, mikor egy lány állt elém.
-Szia. - a hirtelen jövō hangra ijedten kaptam fel a fejem és pillantottam a nálam jóval magasabb lányra.
-Öhm...szia. - próbáltam kedvesnek tūnni, hátha ez lesz a szerencse napom és egy új barátra teszek szert.
-Alexis. - hallottam meg egy kisfiúsan lágy hangot morgolódni, így odakaptam a fejemet, míg az elōttem levō lány végig rám pillantott. - Ne barátkozz gyilkosokkal.
A fülem csengeni kezdett, s mintha az utolsó szó lassított felvételként játszódott volna le újra és újra a fejemben. A szívem hevesen vert, szinte kiugrott a helyérōl a szituáció miatt. Biztos vagyok benne, hogy levegōt is elfelejtettem venni abban a percben.
Nem értem. Gyilkos? Ez a fiú kihez beszél?

-Héj, minden rendben? - a még mindig elōttem álló lány bársonyos hangja szakított ki az elōzō állapotomból.
Ismét arra néztem, ahol a fiú állt, majd mikor meglepetten nyugtáztam, hogy egy árva lélek sincs ott vissza vezettem tekintetemet a lányra.
-Igen, minden oké. - mosolyodtam el erōltetetten, majd mikor kezét nyújtotta, elfogadtam azt.
-Alexis Dallas. - a szívem ismét nagyot dobbant. Tehát mégis hozzá beszélt a fiú. Kissé oldalra fordultam. Kábultan pásztáztam a helyet ahol a fiú állt ezelōtt, s pár pillanat múlva mintha mi sem történt volna néztem a lányra.
-Dove Violet. - egymásra mosolyogtunk, majd elkezdte magyarázni, hogy a bátyjával jött, aki szerencsénkre pont az én Neels-em relytéjes sötét hajú barátja volt.
-Cameron a neve. Kicsit fura, de barátságos. - Alexis mosolya egészen a füléig ért, ám ez sem terelte el figyelmemet arról, ami néhány perce történt.
Gyilkos.
Még hogy én gyilkos?
Biztosan csak képzelōdtem és nem volt ott senki. Alexis sem hallotta ōt.
De akkor honnan tudta a lány nevét?

-Mehetünk? - jött oda Neels verítéktōl csillogó homlokkal.
-Aha, persze. - kezeimmel feltornáztam magam, leporoltam a nadrágomat, aztán felkaptam a gördeszkámat amit a mai nap
folyamán egyáltalán nem vettem igénybe.
-Oh mellesleg Ō itt..
-Cameron. - fejezte be a srác, majd egy gyönyörū mosolyt küldött felém.
-Dove. - én is megejtettem egy kisebb mosolyt, ami valljuk be nem volt valami szép látvány, de gondoltam megteszi.
-Valamikor összefuthatnánk még srácok. - ahogy ezt kimondta Neelsnek egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán, majd a fülemhez hajolt.
-Szereztünk Amerikai barátokat.
-Te szereztél barátokat. - javítottam ki kicsit hangosabban.
-Héj! - Cameron magas hangja hirtelen iszonyúan megijesztett, s egy kicsit megugrottam, majd ránéztem - Nem tūnök elég barátságosnak?
Ajkait lebiggyesztve eljátszotta, hogy sír. Közben Alexis hangosan nevetett a bátyja fura fejét látva, Neels pedig mosolyogva nézte a két testvért, akik imádni valóan gyerekesen viselkedtek.
-Dehogynem. Csak én nem vagyok egy barátkozós típus. - szégyenlōsen hajtottam le a fejemet, hogy ne kelljen szembenéznem Cameronnal és Alexissal. Neels nyilván tudta rólam, hogy nem tudok barátkozni ennyi évnyi ismeretség után és talán ez is volt az oka, hogy Ō itt volt mellettem mindig. Sajnál. Tudom, hogy csak azért barátkozik velem, mert sajnál. De nekem ez így jó. Legalább nem hagy magamra.