Unexpected//S.M.

13//Fool

Sosem gondoltam volna, hogy Shawn Mendessel fogok csókolózni. Azzal a Shawnnal, aki minden értelemben tökéletes. A Shawnnal, aki többet tud rólam mint a saját nōvérem. Shawnnal. A Kanadai fiúval, aki miatt nem tudok gondolkodni, mert elveszi az eszem a tökéletes mosolyával.

Kelletlenül szakadtam el rózsaszínes ajkaitól, miután meghallottam Cameron sikítását. Üveg tört, s a sikoly egyre hangosabbá vált. Majd mintha távolabbról hallatszott volna.
Szám szélét harapdálva néztem az elōttem ülō fiúra, aki még mindig arcomat fogta.
Nem mertem elszakadni biztonságot nyújtó érintésétōl, de muszáj volt. Felálltam, majd kipirulva megfogtam Shawn kezét, hogy felsegítsem a szōnyeg puha szálairól.
Egy utolsó nagy sóhaj hagyta el számat, aztán vissza futottam szobámba, ahol a Dolan lányt hagytam fél órája.
Alexis még mindig nem tért vissza bátyja szobájából, így Cameron egyedül volt amíg én Mendessel...beszélgettem.

A fehér lepedō, amely az ágyat fedte most gyürōtten pihent a fekvōhely végében. Az ablak teljesen kitört, néhány üvegdarabkáról vörös folyadék csöpögött a párkányra.
Léptek zaja lepte el az egész házat, s nem sokkal az ajtócsapódások után már nem csak Shawn állt a szobába - aki mellesleg ujjbegyeivel simogatta tenyeremet - hanem mindenki.
Mindenki, aki a házban tartózkodott, kivéve a Dolan lány, akinek a sikítása egyre messzebbrōl hallatszott.
Felkaptam a kést, ami valószínūleg kieshetett a kezébōl, majd szaggatottan sóhajtottam fel. Megfordultam, s átvágtam a szobába gyūlt tömegen.
Kettesével szeltem a lépcsōfokokat, kivágtam az üvegajtót, amely az udvarra nyílt, aztán befutottam az erdōbe követve a sikoly hangját.
-Kérlek...-suttogtam lihegve, ahogy felnéztem az égre egy pillanatra.
Nem tudom mennyi ideig futottam, de nagyon soknak tūnt, ahogy Cameron kiáltásai sosem hallatszottak közelebbrōl.
-Engedj már el! - visszhangzott a lány erōteljes hangja a sötét, ijesztōen üres erdōben.
Hangos huppanás, levelek zörgése, s mégegy fájdalmas sikoly. A hangok végre közelebbinek tūnnek, mégis én azon aggódok, mi lesz, ha végre megtalálom Cameront. Egyetlen kés van nálam, semmi más. Teljesen védtelennek érzem magam.

Ismét felpillantok az égre, s megpillantom a sárgás eget magam elōtt, ami a napfelkeltét jelzi. Keletre megyek tehát.
Mögöttem lihegés hallatszik, mire hirtelen fordulok meg, s a késsel a levegōbe vágok.
-Dove! - suttogja Shawn rekedtes hangon - Megōrültél? Hova futsz?
-Én csak...Cameront próbálom megmenteni. - lihegve a térdemre támaszkodok, s közben fülelek, hátha meghallok valamit. Semmi.
-Aaron megtalálta az udvarban. Ott feküdt tiszta véresen. Mentōt hívtunk, mostmár jó helyen van.
Döbbenettel néztem a fiúra, kinek arca értetlenséget tükrözött.
-De...mindannyian láttuk a törött ablakot. És a sikítás... Aztán mikor befutottam az erdōbe, még mindig hallottam, ahogy... - magyarázkodásomat egy hirtelen gondolat szakította félbe - Shawn, ez egy csapda! Menj! - nyüszítettem.
A következō pillanatban egy fém darab csillant meg a levegōben, majd a fiú combjába szúródott. Fájdalmasan kiáltott fel, s a földre rogyott.
-Megmondtam, hogy vagy te, vagy a barátaid. - hallottam meg egy hangot, ami most közel sem hasonlított Manu hangszínére.
Nyakamat körbefonta kezével, s úgy szorította azt, mintha én lennék az a személy aki a legnagyobb veszélyt jelenti rá nézve. Talán így is gondolta.
Fulladoztam szoros fogása alatt. Shawn karamell-barna szemeibe néztem, s próbáltam magam erōsnek mutatni. Szédülni kezdtem az oxigén hiány következtében, így gyorsan ki kellett gondolnom valamit.
A kés még mindig a kezemben volt, így azt beleszúrtam nagyjából a lábának abba a részébe, ahova Ō szúrta Shawnnak. Ez az én bosszúm.

Támadónk fájdalmasan ordított fel, s elengedte nyakamat, hogy kihúzza az éles tárgyat a sebbōl.
Fellélegeztem, majd arrébb léptem és izzadt hajamat arrébb tūrtem. Mendest próbáltam feltámogatni, aki idō közben elég sok vért vesztett, s összefestette ezzel a földre hullott ropogós leveleket.
Pár másodperc után sikeresen lábra állítottam.
-Vigyázz. - nyögte fájdalmasan.
Nekilöktem egy fának, hogy az megtartsa Ōt, majd hátra fordultam, hogy kezemet magam elé tartva védjem meg mindkettōnket.
A személy, aki ott állt alig hasonlított már Manura. Az arca eldeformálódott, szemei ismét feketések voltak, ruhái véresek voltak. Külsejérōl úgy tūnt: szenved, de ha a szemébe néztél láthattad a dühöt, elszántságot és azt a gonoszságot, ami legyōzhetetlennek bizonyult.
A kés amely segített kiszabadulásomban most az én karomon hagyott égetō nyomot. Felszisszentem fájdalmamban, de abban a pillanatban eldöntöttem, hogy egyikünk sem fog meghalni itt és most.
-Sajnálom, hogy ezt kell tennem. - gúnyos hangjára koncentrált, így egy pillanatra figyelme elhagyta, s alkalmat kaptam kiütni a sebzōeszközt markából. Behúztam egyet neki, amennyire tudtam, amitōl kissé megtántorodott.
-Shawn, menjünk! - nem akartam, hogy a szituáció miatt megint pánikrohama legyen. Hiába magas és erōs, olyankor védtelenné válik teljesen.
A fémnek egy nagyjából öt centis darabja még mindig lábát kínozta, úgyhogy csak botorkálva tudott menni. Az irányba néztem, amerre tart, s nem messze megpillantottam Taylor lakását.

Én eddig körbe-körbe mentem?

Vissza pillantottam Manura, aki megint felénk tartott. Állkapcsomat összeszorítva álltam meg, s nyúltam a késért, ami a földön hevert az ezelōtti akcióm miatt. Támadó pozícióba helyezkedtem, vártam a támadására, s mikor nem történt meg értetlenül néztem mozdulatlan testére.
Közben észre sem vettem, de Shawn mellettem állt. Ujjaival tenyeremet cirógatta, majd magához ölelt izmos testével. Kiejtettem kezembōl a vértōl vöröslō tárgyat, így az belevályódott a levélfedte földbe. A fiú válla fölött átlesve figyeltem a megdermedt testet.

Mi történt?

Akaratlanul is visszaemlékeztem a néhány nappal ezelōtt történtekre:
"-Kit bántanék? - gyengén ejtettem a szavakat.
-Ōket. - mutatott az elōbb bezárt ajtó mögött álló barátaimra.
-Nem. - tiltakoztam.
-De bizony. Mostmár igazán hagyhatnád, hogy végezzek veled.
Az ajtót csapkodni és rángatni kezdték, de az nem nyílt ki, ahogy a bejárat sem.
-Mit csinálsz? - kiáltok rá ijedten.
-Én semmit. Te irányítod."

Én irányítom? Akkor lehet, hogy ezt is én csinálom?
-Mi folyik itt Shawn? - sírtam el magam .
-Neked kéne tudnod. - hangja kínnal telt volt. Tudtam, hogy el kell jutnia a kórházba, s ennek megfelelōen egy utolsó pillantást vetettem az üres tekintetū testre, majd elindultunk Taylor háza felé.

-Cam! - ordítottam el magam, ahogy a lakás közelébe értünk - Kéne egy fuvar.

2015.09.24. 08:46 am//kórház

Shawnt a sürgōsségire vittük néhány órával ezelōtt. Egy ápoló behívta egy terembe, s azóta csak egy-egy szófoszlány, vagy fájdalmas kiáltás hallatszik ki. Azóta már voltam a Dolan lánynál is, akit mesterséges altatásba helyeztek, mert túl sok vért veszített. S most itt ülök Cammel Shawnra várva mind hiába.
Pár perc múlva az orvos kilépett az ajtón, s minden szó nélkül a recepcióra ment, ahol a nōvérnek mondott valamit, közben rám nézve szeme sarkából.

És megjelent egy rendōr, mellette egy fehér köpenyes nōvel.
-Hello, Ryan Simons vagyok, közrendōr, Ō pedig itt Atlanta Clark, pszichológus. Lenne néhány kérdésünk hozzád és a barátodhoz.
Cameronra néztek, aki értetlenül pillantott rám.
-Maga Shawn Mendes? - Cameron nemlegesen rázta a fejét, nem értve mi zajlik le körülötte. Én is ugyan így voltam.

Mikor kiengedték Shawn egy bazinagy kötéssel a lábán, utunkat egy másik szobába kellett intéznünk, ahol kérdéseket tettek fel. Teljesen olyan volt, mint az iskolai incidens után, de most végre válaszokat is kaptunk mondhatni.
-Pontosan ki is támadt rátok? - a nō jegyzetelésre készen tartotta maga elé tollját és papírtömbjét. Eközben a férfi egy számítógépen nézegetett valamit.
-Manu Ríos. - válaszolta Shawn.
Mr. Simons gépelni kezdett, majd pár perc múlva ránk nézett egy amolyan "tudom, hogy hazudtok" fejjel. Pedig mi tudtuk, hogy nem hazudunk.
-A Manu Ríos elég ritka név. Olyan ritka, hogy az utolsó ilyen nevū személy 2014-ben elhunyt. - monitort felénk fordította, így láthattuk azon támadónk mosolygós arcát.

-Nem. Az nem lehet. Ez biztosan Ō.