Unexpected//S.M.

27//Separated

*3 nap az egyezség beteljesüléséig*

Ismét eltelt egy nap és a gondolataim még mindig belülrōl égetnek. Már nem is a tervre várok, hanem az idō leteltére.
Eldöntöttem. Ha semmi sem sikerül, akkor az utolsó pillanatokban én végzek magammal. Shawn nem halhat meg; Ō semmirōl sem tehet.

Egyedül én vagyok mindennek az okozója. Nem akarom, hogy mások is az apám ostobaságának levét igyák. Éppen elég, ha én szemvedek tōle. Még úgy is, ha sosem ismertem.

A lelkiállapotom egy pszichiátriai betegével vetekszik. Vagy inkább egy lelkileg halottéval. Egyszerre érzem magam semlegesnek, hidegnek és belül halottnak. Alig érzek érzelmeket a félelmen és az eltökéltségen kívül. Az utóbbiról nem is tudom, hogy nevezhetem-e érzelemnek.

A gondolataim a halál és a nyomasztó sötétség körül forognak. S talán jobb is ez így. Amíg lelkileg instabil és sebezhetō vagyok, addig a varázslónō sem tud erōt gyūjteni belōlem. Talán, de csak talán, ha örökre ilyen lennék, akkor nem is lenne alkalma megerōsödni. Viszont, itt van ez a határidō, ami miatt többé nincs 'örökké'. Van három és fél napom, amit minél jobban a barátaimnak szeretnék szentelni.

-Kész vagy? - jött be Shawn a fürdōbe - Egész végig itt álltál, - folytatta.
Szemeimet elemeltem a tükörképemrōl és ránéztem a tökéletesen kifaragitt arcára.
Aggódott, megint.
-Nem. - hazudtam. Pedig tudtam, hogy felismeri a hazugságaimat. Teljesen nyílvánvaló volt, hogy az elmúlt húszpercet a tükörben rejtōzō önmagam bámulásával töltöttem.
Sóhajtott.

Közelebb jött és kezembe adta a fogkefémet, aztán újra elhagyta a fürdōt. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akire folyton vigyázni kell. Miért kell ilyennek lennem?
Gyorsan megmostam a fogamat és én is kimentem Shawn után, hogy aztán mindannyian együtt indulhassunk el arra a szabadtéri koncertre ami miatt a legtöbben annyira oda voltak.

A kezemet szorongatta, miközben lassan szeltük az utcákat az egész társasággal. A legtöbben nevetgéltek valamin; még Shawn is beszállt a viccelōdésbe. Egyedül Mahogany és Cameron hiányoztak a csapatból, akik valószínüleg a terven dolgoztak. Már bulizni sem tudnak miattam.
-És kik játszanak? - szóltam én is közbe hogy ne tūnjek olyan letörtnek és elzárkózottnak, ám ezután egy szót sem hallottam meg. A gondolataim újra átvették az uralmat az elmém fölött.

Észre sem vettem, de máris egy nagy tömegben törtünk utat magunknak, hogy az elsō sorból hallgathassuk a számomra teljességgel ismeretlen bandát. A hangok hirtelen túl hangosak lettek; a sikítozások, a dob, a dal és a gitár. Túl sok volt, pedig még talán egy perc sem telt el mióta itt tartózkodtunk.
Kezemet kicsúsztattam Shawnéból, aki láthatólag észre sem vette, majd a tömeg széle felé kezdtem tolongani.

Erōs vállaknak mentem neki, amit a gyenge testem nem igazán díjazott. Levegōmet benntartottam, s erōt vége magamon, egy fanyar arckifejezéssel együtt végre kiértem a nagy tömegbōl. Már csak pár ember állt a nagy füves terület szélén. Egy táblán megpillantottam a 'mosdók' feliratot, így arra kezdtem el sétálni.

Vajon a külvilág is azt az élōhalottat látja bennem? Vagy csak én látom magam ilyennek?

Az idōjárás tegnap óta egy cseppet sem változott; hideg és szürke volt. Mintha egy szomorú film kezdetét forgatták volna, s én úgy éreztem magam, mint az a kétballábas, emós, fura fōsereplō, akit jobb lenne, ha mindenki elkerülne. Depresszió és unalom tükrözōdött arcomról és testemrōl, bár az igazat megvallva csak üres voltam. Merthogy így könnyebb volt kordában tartani a Varázslónōt.

Ha erre elōbb rájöttem volna, akkor lehet, hogy nem lennék most ilyen állapotban.
Az üres, fehéres, ám mégis sötét nōi mosdóban álltam a tükör elōtt az arcomat tanulmányozva. Válaszokat akartam, bár ez sem hajtott igazán. Úgy voltam vele, hogy jó lenne válaszokat kapni, de ha nincsenek, az sem érdekel már.

A tükörképemnek azonban valóban nem voltak válaszai. Ahogy valószínüleg senkinek sem. Mégis kinek lenne válasza egy fel nem tett kérdésre?

Vizenyōs szemeimet néztem, ahogy azok - mintha lassított felvétel lenne - csukódtak le és nyitódtak ki. Legalább is a sajátom kinyílt, ugyanis láttam; de a tükörképem szemei még mindig le voltak hunyva.
Megijedtem. Rögtön hátrébb ugrottam és vissza sem nézve téptem fel a mosdó ajtaját hogy kijussak ebbōl a pokolból. Nem kockáztathatom hogy még több fura dolog történjen velem.

Az emberek furán bámultak rám ahogy a szememmel pásztáztam a teret Shawn után kutatva. Bolondnak tūntem, legfōbbképp a mozdulataim miatt. Biztosan úgy tūnt, hogy féltem, de senki se vette a fáradságot hogy segítsen, vagy megkérdezze mi bajom.
Aztán a tömeg szélén megláttam ōt. Nem, nem Shawnt. Hanem magát a poklok nyomorult vezetōjét, Manut.
Sajnálatomra ō is kiszúrt engem. Pontosabban, valószínūleg követett.

Dehát ha az egyezség még nem járt le, akkor miért teszi ezt? Talán nincs jobb dolga, mint az amúgy is megrémült személyemet tovább süllyessze a rémület medrébe?

Elindult felém, s ilyen távolról is láttam az ōrültség lángát a szemeiben, amelyek egyáltalán nem illettek a kisfiús arcához. Na meg a szája ismét a "gyilkos" szót formálta újra és újra. Utálatot éreztem vele szemben és bár még nem volt alkalma úgy Isten igazából bántani, féltem tōle. Hiszen ō egy felsōbb rendū erōhöz tartozott, míg bennem az egyetlen mágikus dolog a Varázslónō volt. Mondjuk, jobban örültem volna ha semmi "mágikus" nem lett volna bennem.

"Gyilkos." - olvastam le mégegyszer utoljára a szájáról, mielōtt menekülési út után kezdtem kutatni. Szemeimmel Shawnt próbáltam megtalálni, de úgy tūnt nem volt már ott a színpad közelében.
Az emberek tengerként hullámzottak a nemrég elkezdōdött zene ritmusára és így méginkább úgy éreztem, hogy elszakadtam Shawntól. Mintha a víz magával sodort volna miután leestem a hajórol, s Shawn még mindig a hajón lenne. Csakhogy már a hajót se láttam és a cápa, Manu személyében, közeledett. Nem tudtam mi a célja, de féltem, felemésztett a rettegés.

Pánikolni kezdtem és egy random irányba kezdtem futni, ami úgy tūnt, hogy megfelelō lesz menekülésre. Emberek közt vágtam át és egy idō után rájöttem hogy az lenne a legjobb, ha elvegyülnék. Térdeimet kicsit behajlítottam, hogy még a fejem búbja se tūnjön ki az emberek közül. Mostmár lassabban mentem tovább és próbáltam minél kevesebb embert elmozdítani a helyérōl ahogy köztük elhaladva próbáltam megbújni és a lehetō legkisebb feltūnést kelteni.

A sírás határán álltam, hiszen tudtam, hogy nem tudok túljárni az eszén, s hamarosan megtalál. Akartam reménykedni, de nem éreztem a remény sugarát. Becsuktam a szemem egy pillanatra, hogy a lélegzetemre koncentrálhassak, amikor is egy kéz karon ragadott és húzni kezdett. Ijedten pillantottam fel, s kissé fellélegeztem Shawn hátát látva. Kezemmel visszaszorítottam és bíztam abban, hogy meg tud védeni a gonosztól. Azaz, önmagamtól.