Unexpected//S.M.

05//Capture

Miért zuhanok?

Szemeimet lecsuktam, mikor a sötétségben feltūnt egy nagy fényesség, s az arcomba világított.

Ismét az a gyomorrengetō érzés. Mint mikor elōször, s egyben utoljára ültem fel a hullámvasútra. De ez méggyorsabban és fájdalmasabban ért véget.

Földet értem?

-Inkább Poklot. - válaszolta ugyanaz a kisfiús hang, mint amit elōször a gördeszka pályán hallottam.
Ríos.
Szemeim abban a pillanatban kipattantak és ijedten néztem fel.

-Ríos? - hangom gyengén hatott az Ō magabiztos hangszíne mellett.
-Manu. - a szokatlan név hallatára felvontam az egyik szemöldökömet és úgy néztem rá, miközben nehézkesen felálltam az ijesztōen tiszta talajról.
A fejemet lehajtottam, hogy jobban szemügyre vegyem, de padló, vagy egyebek helyett vizet láttam, s a saját tükörképemet.

Felszakadt ajkak és vérzō orr látványa fogadott.
Ismét felnéztem Ríosra, miközben egyik kezemmel az orrvérzésemet próbáltam elállítani. Egyáltalán nem értem mi folyik itt. A fiú csak szótlanul nézi, amit csinálok. Nem bánt. Nem csinál semmit. Csak elōre mered.
Meg akarom köszörülni a torkom, de ha megteszem, lehet hogy észbe kap és...ki tudja mi történik.

-Hol rejtegeted az apádat? -  döbbenten nézek Ríosra, akinek a hangja néhol kisfiúsan cseng, néhol pedig ijesztōen mélyen.
Hátra, majd körül néztem, hogy megbizonyosodjak róla hogy hozzám beszél-e. Mindenhol fényes felszínū víz, amely a végtelenségig nyúl, az "ég" pedig csak egy fekete paca. Sehol semmi. Csak én és Ō.
Milyen romantikus...
-Nincs apám. - mondom bizonytalanul. Élesen szívja be a levegōt, majd le hunyja a szemét.

-Tu mentiris. - hangszíne újra a mély és a kisfiús közt váltakozott.
Szívem gyorsabban dobogott, szinte kiugrott a helyérōl.
Egy szót sem értettem. Még csak azt sem tudom milyen nyelven beszél.
-Nem értem, sajnálom. - motyogom, miközben magamat próbálom nyugtatni. Ismételten lehajtom a fejemet. Nem merek ránézni.

Elfuthatnék.

-Oh nem mész te sehová. - hangszíne mostanra teljesen méllyé vált, amely iszonyatosan megijesztett - Fogságban vagy.
Az utolsó szavak hallatán hitetlenségemben felemelem a fejem, s meggondolatlanul nézek a fiú szemébe.
Látószervei a szürke és fekete színeiben pompáznak, mint a tévé, amelyben nem jön be az adás. Talán ez történik vele is. Elveszti önmagát.
-Esküszöm, hogy nem ismerem az apámat. - kezdek mentegetōzni. Megrázza a fejét ezzel kifejezve csalódottságát.
-Tehát miután rádverte az átkot, már a fáradtságot sem vette, hogy felneveljen.

Milyen átok? Mirōl beszél Ríos?

-Sosem ismertem Ōt. Ráadásul nem tudom milyen átokról beszélsz. - hangomat erōsnek szerettem volna hallatni, hogy ne tūnjek annyira rémültnek, mint amilyen voltam valójában.
-Az apád... - mielōtt elmagyarázta volna a dolgokat gondolkodóba esett - tudod mit? Nem tartozok neked magyarázattal. Elég ha téged viszlek el. Az Úr megelégszik a kicsivel is.

Az Úr. Most Istenrōl beszélünk?
Pont velem kell ilyen dolgoknak történnie?
-Isten haragszik a férfira, akit apámnak hívsz? - kíváncsiskodtam. Talán hiba volt.
-Isten? - nevetett fel - Neked se Ō osztotta az észt. Az Úr maga az Ördög. - adta tudtomra az információt, amely kisebb - inkább nagyobb - sokként ért.

Hátráltam, mint mindig mikor valamitōl megijedek. Gyors reakciójának köszönhetōen amint egyet hátra léptem, Ō tett egy lépést elōre. S így haladtunk, míg meg nem unta és rám nem kiáltott.
-Vagy te, vagy a barátaid! Válassz nyugodtan. - arca sötétséget sugárzott.
Nem válaszoltam. Félnék a haláltól, de még jobban attól, hogy valaki más az életét vessze...miattam. Az "apám" miatt.

Megfordultam és futottam. Hogy hova azt nem tudom, de nem nagyon volt idōm ezen gondolkoznom, ugyanis hátra pillantottam és Ríos túl közel volt hozzám.
Egy hirtelen ötlettōl vezérelve beleugrottam a talpam alatt lévō vízbe, amely ezúttal elnyelt engem és ideiglenes menedékként szolgált.
Kijutok innen.
Úszni kezdtem, de a víz nem tūnt víznek. Tudtam lélegezni. Csakúgy, mint a szárazföldön.
-Apád eladta a még meg nem született gyermeke lelkét egy testetlen léleknek, de a lélek túl gyenge volt, hogy átvegye az uralmat. Mostanáig. - visszhangzott az ijesztō hang és a hátborzongató nevetés.
Felnéztem a "víz" tetejére és megláttam, hogy Manu még mindig ott áll és engem bámul a tiszta folyadékon keresztül. Gyorsan visszafordultam, közben ismét egetrengrtō kacajt hallatott.

A sötétség és a víz eltūnt körülöttem és kinyitottam a szemeimet.
Álmodtam?
Oldalra pillantottam az ágy egyik felére, ahol Neels ült, telefonján beszélt valakivel és nem figyelt rám.
"Mély álomban van... Nem, nem lesz semmi baja állítólag." - hallgattam a beszélgetést, aminek csak az egyik felét hallhattam, így nem sokat tudtam leszūrni belōle.
Körbe pillantottam a kollégiumi szobán, amelyet még augusztusban kaptunk. Azóta sem jött senki, hogy beköltözzön, pedig augusztus végén kellett volna érkeznie valakinek.

Emlékszem, hogy a tükrös incidens után Shawn mindenképpen azt akarta, hogy elkerüljem a szobát, de végül mikor visszajöttünk ide a tükör tisztán lógott a falon. Semmi vér, semmi kéznyom.
Annyiban hagytuk. Másnap elkezdōdött az iskola és pár napig nem történt semmi furcsa dolog. Ma pedig...azt sem tudom milyen nap van.

Feltornáztam magam és kinyújtóztam.
-Felébredt, Cam. - szólt boldogan a telefonba Neels - Szia.
A szōke rámnézett és fura hangnemben megkérdezte, hogy hogy érzem magam.
-Jól. - hazudtam. Nem hogy jól, de még csak normálisan sem éreztem magam az álmom után - Miért ülsz itt?

Neels belekezdett a meséjébe arról, hogy péntek reggel próbált felébreszteni, de meg sem mozdultam, így orvost hívott. A doktor annyit mondott, hogy mély álomban vagyok és hamarosan ébren leszek, majd el is ment. Azóta szombat hajnal van és még csak most ébredtem fel.
2016.09.10.
-Anyának szóltál? - kikeltem az ágyból és elvettem egyet az íróasztalon tárolt innivalók közül.
Nemlegesen megrázta a fejét, sóhajtott, majd Ō is felállt.
-Nem volt elég bátorságom.
Bólintottam.
Jobb is így. Amirōl Anya nem tud, azért nem aggódik.

-A fiúk aggódtak érted. Azaz aggódnak. Nem tudják, hogy felébredtél. Csak Cam.
-Nem hiszem, hogy aggódnak. Élik az életüket nélkülem. Még csak most ismertem meg Ōket. - magyaráztam érveimet az ellen, hogy aggódnának értem.
Leült az ágyára és megdörzsölte szemeit, aztán végig feküdt a takarón.
A tükör helyére pillantottam, amit még Shawn segített kivinni a szobából, aztán azt hazudtuk Neelsnek, hogy veszünk majd újat.
-Cameron már itt lenne, ha nem lenne bezárva éjjelenként a kollégium. - szólalt meg újra.
Terelni szerettem volna a témát, így ha már eddig nem volt alkalmam, most megköszöntem neki mindent.
-Köszönöm, hogy ébren maradtál mellettem és kihagytad a sulit.
Szemei sarkából rámnézett és komor arca egy pillanatra megenyhült, majd újra elkomort.

-Nem kell megköszönnöd, csak árulj el valamit: Mi történik veled? - kérdésére meghökkenve reagáltam. A víz - ami éppen csak a számat érte  - váratlanul folyt le a torkomon, ezzel köhögésre késztetve.
Erre nem tudok mit válaszolni.
-Ezt majd megbeszéljük reggel. - sóhajtottam, aztán én is elterültem újra az ágyon. A villany leoltódott, Neels pedig halk szuszogásba kezdett.

Reggelig megnéztem néhány mesét és olvastam, s már csak 08:53-kor vettem észre, hogy valaki kopogott az ajtón.
Felálltam és kinyitottam az ajtót, ami mögött Cameron, Alexis, Aaron és Shawn volt.
A lány azonnal megölelt én pedig vissza Ōt. Kezdem megszeretni az öleléseket.
Aaron ébresztgetni kezdte Neelst, de Ō csak átfordult a másik oldalára és morgott egyet. Vizet fröcskölt rá, dobálgatta, piszkálta a haját, mire Neels végre felült és lehordta Ōt mindennek.
Közben Alexis, Cameron és Shawn leültek az ágyamra. Én is befurakodtam Alexis mellé és megkezdōdött a kérdezgetés.

"Mi történt?"
Ilyen kérdéseket kapok az elmúlt egy hétben. Eddig fōleg Shawntól, de Ō most meg sem mukkant.
Mindig lerendezem egy "Nem tudom"-mal és mindig igazat is mondok. De lassan itt az ideje, hogy legalább Shawnnak, vagy Neelsnek elmondjam mik történnek körülöttem. Fōleg Shawnnak, hisz Ō látta a tükröt.
De ha elmondom, vajon tud valaki segíteni, vagy csak megijednek  és azt fogják feltételezni, hogy elmezavarom van?