Unexpected//S.M.

25//Circle of life

5 nap az egyezség beteljesüléséig

Már megint egy szörnyū és egyben élethū álom utórezgéseitōl remegtem. Hogy lehet az, hogy mindig megmenekülök, mégis ilyen nagy hatással van rám?
Óvatosan felültem a puha ágyban és kinéztem az ablakon, egyenesen a felkelō napra. Kezemben lévō telefonom szerint még csak fél hét volt, ami azt jelentette, hogy nyugodtan aludhattam volna tovább. De nem mertem. Nem akarok visszacsöppenni arra a végtelen félelmet keltō helyre semmi áron sem. Persze az felettéb furcsa volt, hogy ez alkalommal a saját helyemen ébredtem fel. Bár tisztán emlékszek, hogy utoljára Shawn szobájában voltam, ez a legkevesebb távolság, amit eddigi álmaim alatt megtettem. Valószínūleg nem is én voltam, hanem Shawn hozott el a szobámig, mert már elege volt abból hogy elfoglaltam a helyét. Megértem. Én sem vagyok társasághoz szokva.

Miután megbizonyosodtam hogy nem kaptam semmilyen üzenetet és senki sem hívott, telefonomat visszahelyeztem a fehér huzattal fedett párna alá és ásítottam egyet.
Kezeimet a magasba nyújtva kapkodtam a tiszta oxigén után, s mikor végre hozzájutottam és abba maradt az ásítás, megugrottam.
A jól ismert vér színū írás a falat díszítette ismét.

"5 NAP"

-Ne mondd. - szemrehányóan felmordultam, majd elfordultam és a legközelebbi kispárnát a feliratnak vágtam.
Ilyen nincs. Ríos képes még az egy hetes "tūzszünet" ideje alatt is a hülye üzeneteivel zaklatni. Nem jövök hirtelen dühbe, de ha most itt ált volna elōttem, valószínūleg egy ollóval képes lettem volna lenyisszantani a kezeit.

Mit beszélek már megint? Ez a varázslónō teljesen kezd elmagasodni az elmém felett, ami egyáltalán Nem tetszik.

Nagy levegōt véve bámultam az elhalványuló színeket, majd mintha semmi sem történt volna, kikeltem az ágyamból és felvettem néhány ruhát, aztán úgy döntöttem elmegyek reggelizni.
Csakhogy...valami nagyon fura volt. Alexis helye kivételesen be volt vetve és a falról eltūnt az a jelentéktelen kép, ami a pillanatban igenis fontosnak tūnt. Valami nincs rendben.
Az ujjaim, kézfejem és csuklóm egyszerre remegtek meg ahogy hozzáértem a jéghideg kilincshez és lenyomtam azt. Mintha áramütés érte volna testemet, de nem lett volna nagy hatással arra, úgy éreztem magam.
Az ajtót lassan kinyitottam, de ami elém tárult nem a szokásos folyosó volt, csupán feketeség.

Most maradjak itt, vagy menjek ki? Nem vagyok én elég bátor ehhez. De aztán hátha van kiút. Elhalasztanám?
- Biztos hogy nem. - motyogtam válaszul a gondolatban feltett kérdésemre.
Talpammal megérintettem a fekete talajnak nevezhetō részt, ami egy hideg padló érzetét keltette, majd óvatosan körül nézve léptem ki a szobámnak hitt helyrōl.
Fekete falak, vagy esetlegegsen sötétség keretezhette azt a pár méternyi részt amíg elláttam. Visszanézve észrevettem, hogy mindeddig egy kis fehér kocka alakú épületben tartózkodtam. A bent levō világos színū dolgok erōs kontrasztot képeztek a kint uralkodó végtelen éjszínnel. Mintha egy kis steril orvosi szoba lett volna egyva háború által elpusztított földön.

Lábaim önszántukból kezdték körbejárni a helyet, s mikor már úgy tūnt nincs semmi kiút, megpillantottam egy festményt az ablakommal egy vonalban.
-Ez most valami vicc? - néztem elképedten a tökéletes és egyben élethū képet, amin a korábban látott napfelkelte volt.

Hogy nem tūnt fel, hogy csak egy festményt bámultam?

-Tetszik, igaz? - szólalt meg egy hang, majd nem telt bele egy másodperc sem, s a varázslónōnek nevezett lény akit még Nevdában a tükörben láttam megjelent mellettem.
-N-nem mondhatnám. - hátráltam egy kicsit - Megtévesztett.
Ajkának bal sarkában egy apró mosoly bújt meg, amitōl kedvem támadt megpofozni, de nem tettem mert beszari vagyok.
Közepebb lépett egyet és jobb kezével megbökte vállamat. Hátrahōkölve löktem el ujját a ruházatomtól, s összezavarodottan néztem rá ahogy kiejtette a következō szavakat:
-Dehát te magad is azt teszed.
Magára öltötte azt az átlátszóan ártatlan arckiefejezést, ami miatt agyam vészjelzésbe kezdett. Csak játszik velem.