Unexpected//S.M.

26//Knight of mine

-A tervhez szükségem lenne néhány információra még. - fogta kezébe a tollat és jegyzetfüzetet Mahogany, miközben az én testem egy fadarabhoz hasonló módon ült az ágy végén.
Úgy éreztem magamat, mint akit a pszichiátrián kezelnek éppen. Utáltam ezt az érzést.
-Tudsz valamit a varázslónōröl? - folytatta, fejét óvatosan felém fordította és próbált szemkontaktust teremteni kettōnk közt. Kevés sikerrel. Biztos vagyok benne, hogy amint a szemembe nézett, csak egy nyitott ablak ürességét fedezte fel abban.

-Nem akarok közbeszólni... - szólalt fel Cameron, aki a szoba egyik eldugott sarkából figyelt minket.
-Éppen azt teszed. - förmedt rá a lány nem túl kedvesen.
Na tessék, jön a veszekedés.
-Akkor...- még a szemem sarkából is láttam az idegességet Cam arcán, de aztán úgy tūnt, hogy sikerült kontrollálnia magát - Sajnálom, hogy közbe szólok, de ha a varázslónō Dove testében van, akkor valószínūleg mindent lát és hall. Ha Ōt is beleakarod vonni a tervbe, akkor nem lesz esélyünk átverni.
Mahogany arcán tisztán látszott a döbbenet a jó érv hallatán. Ō sem gondolta volna, hogy Cameron Dallasnak ilyen sok ész szorult a fejébe.

-Rendben. - visszafordult felém és a fekete tintával töltött golyóstollat a papírnak nyomta - Akkor csak egy kis információt szerezzünk legalább, hogy legyen egy kis alapunk.
Várakozóan nézett rám, de nem csak ō, hanem Shawn és Cameron is, amitōl eléggé kényelmetlenül éreztem magam.
-Azt mondta gyūjtsek neki erōt. - emlékeztem vissza a történtekre.
-Miért? - kérdezett vissza a lány, közben fénysebességgel leírva amit mondtam az imént.
-Nem tudom. - leheltem a szavakat és összegörnyedtem. Végre emberi formám lett.
-Biztos? - újabb kérdését még óvatosabban tette fel, de az hogy ilyen értetlen volt így is felnyomta bennem a pumpát.
-Nem. Tudom. - mondtam erélyesen és tagoltan azt a két aprócska szót amitōl úgy tūnt, hogy már semmi sem érdekel. Pedig dehogy is nem.

Belemarkoltam a hófehér huzatba, majd mereven engedtem el azt és mint egy élō-halott álltam fel és hagytam el a szobát, bevágva magam mögött az ajtót. A levegō nagy hullámokban hagyta el a tüdōmet, miközben utamat lefelé vettem. Minden egyes lépcsōfok éppen akkorát nyikordult, mint a szívem ahogy a körülöttem lévōkre gondoltam.
Csak felesleges aggodalom vagyok számukra. Mi lenne, ha itt és most véget vetnék mindennek?

-Jól vagy? - állt fel a kanapéról Alexis ahogy áttrappoltam a nappalin.
Egészen addig száraz arckifejezéssel néztem, de ahogy belenéztem mélybarna szemeibe amik ōszinte aggódást tükröztek, sírás tört rám.

Hogy én hogy utálok gyengének lenni.

Vékony testéhez ölelt aminek következtében testem rázkódni kezdett. Annyira hiányzott egy baráti ölelés. Annyira hiányzott Alexis. Hiába voltunk olyan közel egymáshoz, s hiába láttuk egymást minden nap, mintha az idō gyorsultával eltávolodtunk volna egymástól. Ugyanúgy Neelssel is. Hogy lehettem ilyen felelōtlen, hogy csak úgy megfeledkeztem róluk?
-Minden rendben? - tolt el kicsit magától, ami miatt muszáj voltam a szemeibe nézni ismét. Ajkamat beharapva, keserū arccal ráztam fejem nemlegesen. Semmi sem volt rendben, de ahogy nem akartam neki mondani semmit, úgy hazudni sem volt erōm.

Elég a sok titokból. - súgta a bennsōm, de kívūl még közel sem álltam kész arra hogy megnyíljak.

Feszülten húzódtam el tōle, majd utamat a bejárati ajtó felé vettem, s kimentem azon. Kint a levegō hūvös volt, s én mindössze egy pulcsit viseltem, na meg papucsot.
Se kabát, se cipō nem akadályozta meg a hideget, hogy pirosra csípje bōrömet és lefagyassza lábujjaimat. Már alig vártam a tavasz eljövetelét, a langyos szellōt és a cseresznyefa virágzását. Lehet, hogy nem voltam nagy rajongója a virágoknak, de legalább a hangulatomat kicsit feldobhatták volna az élénk színek és a lágy illatok amik körbelengik olykor az egész várost. Legalábbis Angliában úgy volt. Most pedig itt vagyok ebben az idegen országban egy idióta cserediák program miatt és hiába szereztem barátokat, egyedül érzem magam.
Egyedül, mert így jobb. Még ha nekem nem is, de a többieknek biztosan. Ha többé nem leszek, nem lesz több aggodalom és felszabadultan élhetik tovább az életüket.

-Héj, állj már meg! - Shawn lihegō hangja csapta meg a fülem, de mintha meg sem hallottam volna, folytattam az utamat a járdán amely kifele vezetett a városból.
Papucsom hangos csoszogása már az idegeimre ment, de volt valami ami mégjobban felidegesített, mégpedig az ahogy Shawn egyfolytában a nevemet hajtogatta. Mögöttem lépkedett és próbálta magára vonni a figyelmemet, ám az nem ment olyan könnyen. Lassan mellém ért és forró ujjaival az én jéghideg kezemet vette birtoklásba.

Már az elsō érintése hatására megtorpantam, aztán ahogy tenyereivel közrefogta enyéimet, lassan felé fordítottam a fejem. Hátamon végigfutott egyfajta borzongás, amely eszembe juttatott minden érzést amit ō váltott ki belōlem.
-Shawn. - remegō hangom hallatán újra rámnézett azokkal a gyönyörū karamell színū szemeivel és még közelebb jött hozzám.
Elengedte jéggé fagyott végtagjaimat és az arcomhoz emelte övéit, majd megsimította állvonalamat.
-Hova készülsz? - kérdezte mély hangján, amitōl lábaim megremegtek.

Mit teszel velem? Megōrülök tōled.

Hirtelen elkaptam fejemet és kiszabadultam gyengéd kezei közül. Nem szerethetem ennyire, túl sok bajt okozok.
-El. - adtam választ az elōbb feltett kérdésére.
-Papucsban? - kuncogott fel ahogy szemeivel a lábbelimet méregette.
-Igen. Miért ne? Szabad országban élünk. - kezeimet szétcsaptam és úgy intéztem felé szavaimat.

Egy csepp komolyság sem tükrözōdött arcán, bár nem hibáztathatom. Elég hülyén hangzott amit mondtam.
-Menjünk haza. - fogta meg kezemet és elindult a ház irányába.
Semmi kedvem nem volt visszamenni, de Shawn bármire rá tudott volna venni.
Ezt pedig utáltam.
Ez a szerelem, igaz?

*4 nap az egyezség beteljesüléséig*

Shawnnak tegnap sikerült visszarángatnia Taylor házába és végül elkezdtünk filmeket nézni, mint régebben.
Igaz nem sok idō telt el, de iszonyatosan hiányzott az akkori énem. Mintha elvesztettem volna magamat az idō teltével. A régi önmagamnak csak töredéke maradt meg és ezt a kis darabot is Neels tartotta bennem és a gyerekkori emlékek.
Akárhányszor ránéztem, eszembe jutottak azok a cseles módszerek amelyekkel próbáltak szórabírni a nōvéremmel. Na meg a buta játékaik és az amikor egy elhagyatott ház udvarára beszöktünk és egy macska nyávogásától úgy megijedtünk, hogy sikítva rohantunk el.

-Jó reggelt. - zavarta meg gondolatmenetemet Shawn mély, rekedtes hangja, a az ahogy fáradt arca kitakarta elōlem a plafon fehérre festett látványát.
-Nem is aludtál? - kérdezte, mire szemeimet övéibe fúrtam és gy hang se hagyta el a torkomat.

Aludtam volna, vagy sem? Nem tudtam megmondani. Nem éreztem magam fáradtnak, de ugyanakkor arra sem emlékszek, hogy lehunytam volna a szememet vagy felébredtem. Semmi.

-Nem tudom. - suttogtam halkan, amit követōen Ō csak bólintott, pedig látszott rajta, hogy nem érti mi történik megint.
-Oké.
Egy puszit nyomott az arcomra, majd kikelt az ágyból és elsétált a szekrényéhez, hogy kivegyen abból néhány használható ruhát.
-Akarsz valahova menni ma? - kérdezte, ezzel újra el kellett szakítanom tekintetemet a plafontól és nemlegesen megráztam a fejemet.

Lustálkodást tervedtem. Ha nem csinálok semmit, nem okozok gondot, nem igaz?

-Biztos? Rád férne egy kis friss levegō. - mosolygott, de tudtam, hogy máris a tervre készülōdtek a többiek. Már biztosan kitaláltak valamit.
Minden egyes porcikám azért sajgott, hogy megtudhassam mit terveznek, pedig tisztában voltam benne, hogy abból csak baj lehet.

Mi van ha semmi sem sikerül és Shawnnak kell megfizetnie miattam?
Azt nem engedem. Akkor inkább saját kezüleg végzek magammal.

-Min gondolkozol? - nézett vissza rám az ajtóból.
Nagyot sóhajtottam és úgy döntöttem nem szólok egy szót se a fejemben zajló dolgokról. Jobb ez így.
-Semmin.

"Csak a saját halálomon" - tettem hozzá gondolatban.