Unexpected//S.M.

15//Reckless

Két nappal késōbb, szerdán kiengedték Cameront a kórházból. Egy idōre nálunk szállt meg, hogy nagyobb biztonságban érezze magát, legalább amíg nagyjából begyógyulnak a sebei.
Minden percben az öccseirōl kérdezōsködött, hiába mondtuk neki, hogy nem tudjuk mi van velük.
Így hát elhatároztam, hogy el fogok menni értük.

-Ethan olyan okos gyerek. Biztosan kitalált már valamit, hogy megszökhessenek. És Grayson mindig is próbált megvédeni minket az apánktól. Kibírják. De még csak 16 évesek. - mesélt az öccseirōl ismét.
-Ne aggódj, hamarosan találkozhatsz velük. - simítottam végig kezén.
Mendes és Dallas a szoba másik felében ültek, a laptopjaikon keresgetve térképeket, csatorna tervrajzokat és használati útmutatókat az íjhoz.
-Nem hiszem el, hogy nem veszik fel a telefont. - nyüszített, majd nagy levegōt véve állt fel és sétált a fiúkhoz, megnézni hogy haladnak.
-Nincsenek csatornák abban az utca részben. Alagútak sem. És ahelyett, hogy nindzsáznánk, egyszerūen kiüthetnénk az apát és besurranhatnánk. - oktatott ki minket Shawn.
Összeszūkitett szemmel néztem rá, ezzel azt üzenve: "találj ki jobbat".
-Bocs, hogy nem vagyok profi kém. Te talán több ilyen filmet láttál. Találj ki valamit. - sértōdötten léptem ki a szoba ajtaján és mentem be Neelshez és Aaronhoz.

A fiúk zenét hallgattak, miközben telefonjaikat nyomogatták.
-Neeeeeeels. - toppantottam lábammal,
miután egyikük sem vette észre jelenlétem.
Mindketten felkapták fejüket és intettek. Leültem a szōke ágyára és arrébb dobtam telefonját, hogy végre rám figyeljen.
-Mi a baj? - nézett rám érdeklōdōn.
-Sok minden. Hiányzik Alissa és elegem van mindenbōl. - remegve vettem levegōt, visszatartva ezzel a feltörō sírásomat. Neels ezt észre véve ölelt át és hátamat kezdte simogatni.
-Csak pár napja ment el a nōvéred - súgta megnyugtatásképp - és még látni fogod.
De nekem nem ez volt a legfōbb problémám. Sokkal inkább a szorongás, ami az utóbbi napokban elmagasodott rajtam. Minden túl sok lett, s hiába próbálok másoknak segíteni...úgy érzem nekem nagyobb szükségem van a segítségre.

Mire vissza mentem a szobába, ahol a Dolan lány, Shawn és Cam tartózkodtak, már egy tervet tárgyaltak ki.
-Figyelj! - bicegett hozzám Mendes - Meg van, hogy jutunk be. - lelkesedett be.
-Jutunk? Te nem mész sehova ilyen lábbal. - ujjammal a bekötözött sebre mutattam.
Shawn értetlenül pillantott le rám, mintha ezzel azt üzenné, hogy nélküle nem megyek semmire. Talán igaza is van, de pihentetnie kell a lábát és semmi áron sem kockáztatnám az egészségét.
-Majd én megyek! - tette fel kezét Dallas, miután észre vette a közöttünk lévō feszültséget. Beleegyezōen bólintottam, mire Shawn sértōdötten kapkodta fejét kettōnk közt.
Kifújta bent tartott levegōjét és elmormogott egy "jó"-t.

Meggyōzō.

Tehát a terv egy szimpla besurranás volt. Mivel Dolanék apja az alkoholizmus ellenére elég paranoiás, ezért mindent zárva tart, kivéve a kis házuk padlásterének a tetōablakát. Tehát valahogy fel kell jutnom. Onnan lesz egy lépcsō a konyháig, s onnan ha kimegyek, balra a második az ikrek szobája. Végig kapcsolatban maradunk FaceTimeon, hogy ha történik valami, akkor értesüljenek róla. Aztán ahogy bejöttünk, ki is megyünk.

***

Két órával késōbb pedig eljött a "megmentés" ideje. Iszonyatosan izgultam, hogy lebukunk és kihívják ránk a rendōrséget, aztán már tényleg  mehetek az elmegyógyintézetbe. Ennek ellenére pozitívan gondolkoztam. Tudom, hogy meg tudjuk csinálni. Kihozzuk Ethant és Graysont, aztán boldogan élünk, amíg...Manu Ríos rám nem talál újra.

-Kémnek érzem magam. - suttogta Cam a ház oldalánál járva.
Az épületben minden lámpa le volt kapcsolva, így minden bizonnyal Mr.Dolan már teljesen ki volt ütve.
Még semmi ötletünk nem volt hogyan fogunk felmászni, de Cam optimistaként azt mondta megoldjuk. Telefonja lámpájával világított a hátsókert felé, hogy keressen valami támpontot. Mūanyag dobozok és összetekert kerítésdarabok közt bukkant rá egy rozoga fa létrára, ami már közel állt az elroskadáshoz.
A falnak döntötte óvatosan, majd felmászott egy reccsenés nélkül. Követtem a példáját és meglepetésemre egy fok sem szakadt le alattam.
Cam halkan végigtipegett a tetōn, aztán leült a nyitott ablak szélére, s a párkányba kapaszkodva leereszkedett.
-Mi a... - suttogtam magam elé lepōdötten. Sosem tudtam, hogy Dallas ennyire jó a besurranásban.
Leutánoztam mozdulatait, s pár másodperc múlva már én is a tetōtérben álltam, nézve ahogy Cam nehéz dobozokat hurcol az ablak alá.
-Kifelé könnyebb lesz kijutni. - súgta alig hallhatóan.
Következō lépés a lejutás volt. Keresni kezdtem a lejárót, miközben a fiú már a Dolan lányt hívta FaceTime-on, hogy kapcsolatban maradjunk.

A feljáró ajtaját halkan nyitottam fel, attól félve, hogy valaki a másik oldalon meg fog minket hallani. Senki sem volt ott, így leosontam a fokokon.
-Álljatok meg. - hallatszott a telefonból.
Megtorpanva fordultam hátra, s néztem Camre.
-Mi van?
-Ez biztosan jó ötlet? - kérdezte Shawn aggódóan. Megforgattam szemeimet, majd vissza fordultam, s elmentem egészen a konyha kijáratáig. A sötétben semmit sem láttam, szóval megkértem Camet, hogy világítson egy kicsit.
Szívem a fülemben dobogott a lebukástól való félelem miatt. Ennek ellenére mindent meg akartam tenni, hogy a Dolan család végre együtt lehessen, az apa nélkül.
Balra indultunk, s megálltunk a második ajtónál. Hátra néztem Camre, s elsuttogtam egy "most benyissak?"-ot, aztán mikor bólintott, lenyomtam a kilincset és résnyire nyitottam a nyílászárót. Bentrōl egy kis fény szūrōdött csak ki és szipogás.
-A-apa? - egy rekedtes hang törte meg a csöndet, amelytōl szívem nagyot dobbant.
Végül nagy levegōt véve nyitottam be.
-Nem.
-Kik vagytok? - hátrált kicsit a fiú a padlón fekvō másiktól.
-A nōvéred barátai. - válaszolta Cam, miután becsukta ajtajukat - Várj, megmutatom. Ne félj tōlem.
Azzal a fiú kezébe adta a telefont, amelyen nōvérük volt. Én eközben a padlón levō fiúhoz léptem és leguggoltam. Végig néztem véres vállán, majd kapucnis pulcsimat levéve rögtönzött szorító kötést tettem a seb egyik felére. A másik felét, ahol szilánkok voltak szabadon hagytam.
-Mi a neved? - kérdeztem a félig eszméletlen fiút.
-Grayson. - válaszolta gyenge hangon.
-Grayson, most elviszünk a nōvéredhez. Aztán kórházba talán. - nyugtattam.
-Cameron életben van? Több, mint egy hónapja nem láttam. - nehézkes sóhajt ejtett.
-Igen életben van. Össze szedem a ruháidat, oké? - mosolyogtam rá - El ne gyengülj addig.
Bólintott, majd feltámaszkodott könyökeire, miközben Ethan a nōvérétōl kért valami bizonyítékot arra, hogy nem elrabolni akarjuk-e ōket.

Nem több, mint húsz perc múlva már egy hang nélkül eltūntünk a házból. Ethan és Grayson nehéz lélekkel, mégis boldogan hagyták el a szülōházukat és apjukat. Haza érve pedig rögtön elláttuk Grayson sebeit.
Jó érzés volt az ajtóban állni és látni ahogy a Dolan tesók egymást ölelgetik, de egyben ismét elöntött egy érzés, amely szinte szétszakított.

Nem, nem szerelem.

Valami belül nincs rendben. Hiába próbálom magam túltenni mindenen, ami eddig történt, ha egyszerūen az emlékezetembe égtek a történtek. Szuperhōsnek akarom magam mutatni, de mind tudjuk, hogy egyedül nem mennék semmire. Gyenge vagyok. Szükségem lenne valamire, ami meg tudja gyógyítani a lelki sebeimet. De mindezt nem lehet elintézni néhány varrattal és fertōtlenítōvel. Ide sokkal több kell.
És a Shawnnal lévō jelenlegi kapcsolatunk sem segít abban, hogy megváltozzon az állapotom. Egyszer csókolt meg, majd napokig kedvesen viselkedett, de most olyanok vagyunk, mint az ellenségek. Villámokat szórunk egymásra, s ezzel megsebezzük a környezetünket is.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy utálom, de a rohadt szívem csak érte dobog. Nem tudnék a hülye okoskodásai nélkül élni.

De így...túlságosan fáj a lelkem és nem tudom mi miatt.