Unexpected//S.M.

08//Nightmare

Míg a halottak a mennyben, vagy épp a pokolban keresnek menedéket a halál elōl, addig az élōk az álmokban keresnek menedéket az élet elōl.
Most azt kívántam, bárcsak ez is csak egy rémálom lenne, amibōl bármelyik pillanatban felébredhetek. De tudtam, hogy nem az és ez bántott a legjobban. Érzem, sōt tudom, hogy mindannyian bajban vagyunk.
Leah és egy másik lány állta el a félig nyitott ajtót, így nem tudtunk kimenekülni az épületbōl, amely a tūzjelzō hangjától volt lármás.

Újabb nevetés.

A haragos arckifejezés lefagyott Leah arcáról és a helyét a félelem vette át.

Megdermedve állt az ajtóban, s úgyanígy a barátnōje is.
-Ilyen nincs. Menj már arrébb. - üvöltött fel Alexis, ezzel elérve, hogy mind a hárman ijedten kapjuk felé fejeinket.
Végre mindketten vették a lapot és megmozdultak. Mi pedig futottunk. Talán az életünkért, talán egymásért. Nem tudom. De még soha életemben nem voltam ilyen gyors. Még akkor sem, mikor Manut megláttam a pályán közeledni felém.

Matthew Alexis csuklóját markolta, nehogy elhagyjuk a lányt. Fèlti Ōt. Még szép. Cameron egyesével lógatna fel minket a bokánknál fogva, ha a húgának valami baja esne.
Cameron. Ott állt a fōút mellett, bámulva felénk. De nem ránk. Az iskolára. Meggondolatlanul álltam meg és fordultam meg, hogy láthassam mit néz. Közben Leah és a barátnōje is elhaladt mellettem.

Hosszú perceknek tūnt míg észrevettem mit is néz valójában Cameron.
Az emeleten volt egy terem, amelynek az ablakai az utcára nyíltak. A félhomályban két alak rajzolódott ki.
Az egyik alacsony nōi alak volt vékony testtel. A másik magasabb volt sokkal, de a neme nem volt megállapítható.
Egyben viszont biztos voltam: az alacsonyabb személy bajban volt.

Nem gondolkodtam. Ó bárcsak belegondolnék a következményekbe!

Vissza indultam az épületbe, ami még mindig a tūzjelzō hangjától visszhangzott. Kintrōl mostmár szirénák hangja hallatszott és egy fiú kiabálása.
Nem tehetek mást. Anya azt tanította nekem, hogy ha valaki bajban van, akkor rögtön menjek segítséget nyújtani. S bár ebben a helyzetben ez nem volt egészen ésszerū döntés, én mégis úgy határoztam, hogy nem okozok csalódást. Sem anyának, sem pedig magamnak.

Lihegve siettem fel a hosszú lépcsōn, amely a cipōm csattogását visszaverve hívta fel a figyelmet az ittlétemre.
És volt aki fel is figyelt rá. Ajtó csapódás és zárkattanás késztetett arra, hogy megálljak a lépcsōsor felénél, s a magas korlát mellett bújjak meg. A szívem majd' kiugrott a félelem következtében, a vér a fülemben dobogott és szédülni kezdtem, ahogy egy sötét paca suhant el a lépcsō elōtt. A következō pillanatban üveg tört és szél csapta meg az arcom.

Erōt vettem magamon és újra úticélom felé kezdtem haladni a mostanra besötétedett helyen. A legfelsō foknál kidugtam fejemet a sarkon, hogy körülnézzek, s mikor nem láttam semmit, csak a folyosó végén levō törött ablaküveget, elindultam a másik irányba.
Eljutottam az osztályteremig, amely zárva volt. Hát persze, hallottam is a zár kattanását. Nem tudtam mást tenni, így elkezdtem ütni a fából készült szerkezetet, de semmire sem jutottam. Néha egy-egy reccsenés, semmi más.

Aztán elhallgatott a tūzjelzō és hangos trappolások vették át a zaj szerepét.

Kínomban elsírtam magam és úgy ütöttem tovább a faajtót. Miért nem válaszol a bent lévō? Ha baja esett, mielōtt ideértem, azt nem bocsájtom meg magamnak.
Egy kesztyūvel fedett tenyér ért kezem bōréhez, amelynek hatására felsikítottam. Újabb trappolás hallatszott, miközben megbizonyosodtam róla, hogy két tūzoltó ruházatú ember volt mellettem.
-V-valaki bent van úgy tudom. - szedtem össze magam amennyire tudtam.
A lépcsōre vezettem pillantásomat, ahol Shawn jelent meg ōrülten rohanva, mögötte egy ugyancsak tūzoltó egyenruhás férfival.

Arrébb léptem, hogy tudják végezni a dolgukat, s felfeszítsék a nyílászárót, amivel percekig szenvedtem siker nélkül. Ōk azonban sokkal sikeresebbnek bizonyultak a feszítōvassal és több éves tapasztalattal.
Egy nyikorgás. Shawn mostmár sokkal közelebb volt hozzám és veszekedett az ezelōtt Ōt követō személlyel, hogy nem hagyja még el az iskolát. Végül faképnél hagyta a férfit és oda jött hozzám.
-Minden oké? - kérdezte bizonytalanul. Egy "nem tudom" pillantást küldtem felé, majd tovább figyeltem, ahogy az ajtó feltárul elōttünk.

Bár ne láttam volna.

Vércseppek az ablaküvegen és a falon, de holttest nincs. Épphogy pár másodpercig tartott a bámulásunk, mivel egy huszas éveiben járó egyenruhás nō karon ragadott és elvezetett minket.
-Hova visz? - Shawn elōbb kapcsolt, mint én. Hagytam, hogy arrébb rángasson engem a nō, közben magam elé bámultam.
Pontosabban Shawn hátát néztem, mivel az volt a szemem elōtt.
-Most haza mentek. - adta az egyenes választ - Nem kellene itt lennetek.
A nō együttérzōen nézett ránk, majd kituszkolt mindkettōnket a bejárati ajtón, s a barátaink felé mutatott.
-Menjetek. - hangja egyre halkult, ahogy kiejtette az utolsó szót, mielōtt elindultunk. Gyalog. A kollégiumba. Kérdezgettek minket, de egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy meg is válaszoljuk a kérdést.

A szobánkban Neels várt kétségbeesetten, s amint meglátott, szorosan ölelt magához. Én pedig megállíthatatlanul kezdtem sírni. Nem értett szinte semmit, de annak ellenére, hogy többszázszor kérdezett, én nem voltam hajlandó válaszolni. A levegōt is kapkodtam, szinte félō volt, hogy megfulladok.

Azt kívántam bárcsak én lettem volna a lány helyében, hogy neki ne essen bántódása. De már talán késō. Sōt biztos.

-Kérlek beszélj. - hiába kérte már legalább századszorra Neels az utóbbi egy órában, nem állt szándékomban megszólalni. Egyrészt féltem magától a gondolattól, hogy mi történt velünk a mai napon, más részt pedig szerettem volna megadni a tiszteletet a lánynak, aki vagy eltūnt vagy meghalt.

Teljesen besötétedett, s mostanra lezárták a kollégiumot. A mai napon duplán ellenōrizték, hogy mindenki a helyén van-e. Még egy rendōr is végignézte az épületet a felügyelōvel együtt.
Ennek ellenére másfél órával késōbb már az egész "banda" a mi szobánkban volt. Valahogy összehozták. De ha Ōk bejutottak, akkor nem igazán elōvigyázatosak az itt dolgozók.
A sötétben ültünk és néhányan sugdolóztak a történtekrōl. Én persze kimaradtam és inkább a térdemet ölelgetve kuporodtam össze az ágyamon, miközben Alexis simogatta a kezem és azt suttogta:
-Minden rendben lesz.
Nem, semmi sem lesz rendben. Egy hónapja jöttünk csak ide és máris fenekestül felfordult az életem. Különös álmok, szokatlan történések, s miegymás. Biztos vagyok benne, hogy a mi helyzetünk közel sincs a normálishoz.

-Beszéltem a szüleimmel a dolgokról. - kezdte Matt - Azt mondták, hogy beköltözünk a nyaralónkba a város másik felében, a DeForest Parknál.
-A DeForest Parknál? - Taylor felnyüszített a hely neve hallatán.
-Igen, azt mondta. - bólogatott Johnson.
Körbe néztem a társaságon. Néhol a telefonjukkal világítottak, így egy halvány fényköd telepedett közénk. Mindannyian itt voltak, még Gilinsky is, aki már mankóval elég jól tudott járni és valószínūleg felosonni is sikerült neki vele. A mi kis szobánkba tizen zsúfolódtunk be. Tízbōl öt ember pedig csak nemrég tudta meg mi történt a mai nap folyamán.
-A DeForest Parkban tūnt el múlt évben Nate, az osztálytársunk. - ahogy Cameron kimondta a szavakat rápillantottam.
-Mikor ott jártam a szüleimmel kiskoromban, hallottuk, hogy valaki segítségért kiált, de mikor átnéztük az egész erdōt, senki sem volt ott. - tette hozzá Taylor.
Ez most komoly?
Kaliforniát mindig gyönyörū, nyüzsgō helyként írták le szinte mindenhol, ám ahogy "ideköltöztünk" ez a nézōpont megdōlni látszott. Maga Long Beach tényleg szép hely, de azt sosem említették, hogy ennyire rémisztō lenne.
-Itt hagysz minket Matt? - terelte a témát Alexis. A fiú rápillantott barna szemeivel, majd megrázta a fejét.
-Próbálom meggyōzni a szüleimet, hogy mind összeköltözhessünk. Hiszen a legtöbben betöltöttük, vagy hamarosan betöltjük a 18-at. -magyarázta ötletét, miközben szemével ide-oda nézelōdött a helyiségben.

Végül is... mi rossz történhet egy csapat tinédzserrel egy házban összezárva, ami nem mellesleg egy hátborzongató park mellett van?
Maximum meghalunk.