Life is a bitch

Who is he?

A kórházban tudtam csak meg a történteket. Az orvosom szerint balesetet szenvedtem, minek következménye, hogy amnéziás lettem. Nem emlékszek semmire az elmúlt 5 évből. Mintha ismét 18 éves lennék. Mármint nem érzem magam annak, tájékoztattak arról, hogy egy hónap múlva töltöm a huszonhármat, de az utolsó emlékem az, hogy magyar órám van. Nem is tudnám megfogalmazni, hogy milyen érzés. Ürességet érzek. Én semmit sem tudok, csak várom, hogy valaki felvilágosítson arról, miért lóg ki belőlem az infúzió és miért sír az anyám, amikor azt hiszi, hogy alszom. Tényleg csak alszom? Hallom a hangokat de semmit sem látok. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Mindent a hangok alapján tudok. Amióta kihoztak a műtőből anya megállás nélkül beszél hozzám. Válaszolok neki, de ő nem hallja.

-Thony?-szólt anya riadtan, amint a szoba ajtaja kivágódott. Én nem tudtam ki az, de az anyám igen.

-Siettem, ahogy tudtam Mrs. Drake-mondta egy lágy hang. Hallottam a lépteket amik az ágyamhoz közeledtek.

-Alszik. Amióta behozták nem ébredt fel-ez az öcsém hangja volt. Sokkal férfiasabb, mint öt éve. Látni akarom Mikeot!

-Mia! Kicsim! Én vagyok az, Thony!-a fülembe suttogott. Ki ő? Nem ismerem és megmondom, roppantul idegesít, hogy egy számomra ismeretlen ember a fülembe suttog, miközben én nagy erőfeszítések közepette sem tudom kinyitni a szemeimet. A hang viszont ismerős volt. Néhány kép villant be az agyamba. Egy hálószoba, palacsinta, egy fa. Nem láttam tisztán semmit, csak ezt a négy dolgot. Nem tudtam őket semmihez sem kötni.-Miért nem reagál?-hallottam ideges hangját.

-Nem tudják. Senki sem tudja-apa volt az.

-Miért nem csinálnak semmit? Miért nincsenek most itt?-éreztem, ahogy egyre idegesebb lesz.

-Amíg nincsenek meg az eredményei, nem csinálnak semmit.

-Mia itt fekszik az ágyon mint egy darab fa. A gépek tartják életben. Nem reagál semmire. Pár órája még az egyik autópályán feküdt félholtan és ők odakint beszélgetnek a kávéautómata mellett. Amíg nincsenek meg az eredmények nem csinálnak semmit?-eltávolodott az ágyamtól és hallottam dühös lépteit.

-Maradj veszteg fiam! Nem tesz jót a szívednek, ha ennyire felidegesíted magad! Nem hiányzik, hogy idő nap előtt a műtőasztalra kerülj-szólt apám lágy hangon.

Én már semmit sem értek. Csak fel akarok ébredni.

Pár óra múlva még mindig ugyanott tartottunk. Az orvosok még mindig nem mondtak semmit. Mike elment haza, hisz holnap neki iskola van, aludnia kell. Anya és apa pedig úgy döntöttek, hogy isznak egy kis kávét, így ketten maradtunk a szobában. Thony (azt hiszem ezt a nevet mondta anya), először csak a kezemet fogta meg. Néha megpuszilta és csendben ült mellettem. Idegesített, hogy nem láthatom az arcát. Éreztem, hogy fontos számomra, az érintéséből egyből rájöttem.

-Mia!-kezdte.-Én vagyok az, Thony!-kezdte kedves hangon, majd megköszörülte a torkát és a hangja komolyra változott-Mi lenne ha kinyitnád a szemed és hazamennénk? Csak nyisd ki a szemed, Mia! Kérlek!-kis hatásszünet követte a mondatát, majd fölém hajolt. Az illatát megérezve újabb emlék villant be az agyamba. Boldog voltam. Furcsa érzés volt, de láttam. Sötét volt, de kivettem a szemben lévő polc körvonalát.

-Mia!-hitetlenkedett Thony, majd szó nélkül kiszaladt a folyosóra. Orvosok jöttek a szobámba, becsukták az ajtót és vizsgálni kezdtek. Ma már senkit sem engedtek be hozzám.