Life is a bitch

Our new/old home

 Délutánra már mindent bepakoltunk a házba. A régi vendégszobát alakítottuk át Adam számára. Miután anyáék elmentek, hárman maradtunk az új, de még is régi házunkban.

-Mit szeretnél vacsorázni?-kérdeztem Adamet, aki éppen legózott a szobájában.

-Sajtos tésztát. Csinálsz nekem?-kérdezte mosolyogva.

-Persze kicsim!-mondtam megsimítva a buksiját.

Kimentem a konyhába és elkezdtem főzni a tésztát. Thony az asztalnál olvasta az újságot.

-Mi lesz a kaja?-kérdezte.

-Adam sajtos tésztát kért. Jó lesz neked is?

-Igen. De van valami amit sokkal jobban kívánok-mondta megnyalva alsó ajkát, miközben végignézett rajtam.

-És mi lenne az?-kérdeztem, mintha nem is tudnám, hogy rólam beszélt.

Lassan felállt az asztaltól és összehajtogatva az újságot, megindult felém.

-Mondjuk a csodálatos kisfiam, csodálatos anyukája-két keze közé fogta a fejemet és a majdnem csókunkat egy puffanás szakította félbe.

Mindketten ledermedten néztünk egymásra, majd amilyen gyorsan csak tudtunk elindultunk Adam szobája felé. A kisfiunk a folyosó kövén feküdt, aztán hatalmas zokogásban tört ki. Thony felkapta őt, én meg eszeveszetten kezdtem nézni, hogy hol sérült meg, majd hirtelen szembetaláltam magam egy óriási puklival a homlokán. Óvatosan megpusziltam a kis arcocskáját, majd a mélyhűtőből kikapva a zacskós borsót, a fájó részre helyeztem.

-Ez nagyon hideeeeeg!-mondta összeszorított fogakkal.

-Tudom szivem, de bírd ki egy kicsit. Jót fog tenni-biztattam.

Kicsit kisebb lett a dudor a fején, de sajnos nem múlt el teljesen. Fogalmam sincs, hogy miben bukhatott fel, vagy miért sietett annyira, hogy elesett, de nem is számít. Csak az, hogy nem történt nagyobb baj.

Vacsora után megfürdettem Adamet, majd bekapcsoltam neki a kedvenc meséjét, amin végül elaludt, így Thony befektette az ágyába.

-Nem kelt föl?-kérdeztem.

-Úgy alszik mint a bunda. Fárasztó volt ez a mai nap-mondta behuppanva mellém az ágyba.

-Főleg Adamnek. Olyan hősiesen segített cipelni a csomagokat-mondtam mosolyogva.

-Köszönöm Mia-mondta megpuszilva a kezemet.

-Mit köszönsz?-kérdeztem csodálkozva.

-Azt, hogy annak ellenére, hogy én nem voltam melletted világra hoztad a kisfiunkat és három hosszú éven keresztül nevelted őt. Köszönöm, hogy ma ismét veled feküdhetek ebben az ágyban és a másik szobában ott szuszoghat Adam. Mindent neked köszönhetek-mondta igazi őszinteséggel a szemében, aminek láttán könnyek folytak végig az arcomon.

-Azért azt valljuk be, neked is volt egy kis szereped abban, hogy Adam most itt lehet-mosolyogtam.

Felnevetett aztán gyengéden megcsókolt és elvesztünk a paplanok és párnák forgatagában.