Scarlett Hook a Californiában töltött nyár után hazatérve hatalmas meglepetést okoz mindenkinek. Egykor sötét vörös haja, szikrázó arany színeket öltött, hófehér bőrét bronzra váltotta, és természete és teste is igen sok változáson ment ketesztül...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Reggeli fény simogatta az arcomat. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet és nagyokat pislogva próbáltam felfogni mit is látok. Egy másik szempár nézett rám sötéten. Olyan hirtelen ültem fel, hogy kissé megszédültem. Az arcomat tapogattam, és boldog voltam, hogy tegnap este maszkkal a fejemen aludtam el.
- Ki a franc vagy? - szólított meg Alexander. Még mindig rajta volt a tegnap esti smink. Látszott, hogy megpróbálta eltüntetni, de ez puszta vízzel nem megy. Ráadásul szemei alatt még hatalmasabb sötét foltok keletkeztek. Megköszörültem a torkom.
- Az a személy vagyok, aki tegnap...
- Nem érdekel mi volt tegnap. A neved érdekel.
Meglepett, hogy a szavamba vágott. Nem válaszoltam, így fenyegetően közeledett felém.
- Nem kell tudnod a nevem. - tértem ki az útjából és az ajtó felé hátráltam.
- Nézd, még mindig hasogat a fejem, zavaros emlékképek vannak a tegnap estémről így rohadtul nincs kedvem barkóbázni egy kis csitrivel. - darálta le nekem idegesen. Kezem a kilincsen volt, de totálisan lefagytam attól, amit mondott.
- Wow. - nyögtem ki egyetlen kis szócskát.
- Mi van? - mordult rám.
- Nem tudtam... Én nem... Pff. - fújtam ki idegesen a levegőt, majd megráztam a fejem. - Bocs mindenért, amit mondtam. Nem akartam rosszat neked. - téptem fel az ajtót és lesiettem a lépcsőn. Elfutottam Derek mellett is.
- Hé, Deadpool csajszi hova... - köszönt, de mire befejezte a mondatát már kint sprinteltem abba az irányba, amerre az otthonomat sejtettem.
Olyan gyorsan, mint akkor még a suliban sem futottam. A nedves faleveleken csúszkált a talpam, a Nap erőtlenül próbálta felmelegíteni a levegőt és a levegővétel is egyre nehezebben ment. Lassítottam a tempómon, majd sétára váltottam. Egy közeli parkhoz vittek lábaim, ahol le is vágódtam egy padra egy hatalmas tölgyfa alatt. Lehúztam a könnyáztatta maszkot a fejemről és a fa színes leveli közé bámultam. Sírtam és miért? Pontos fogalmam nem volt róla, de az biztos, hogy elhittem, hogy a barátom anélkül is egy kis csitrinek tartott, hogy tudta volna, ki vagyok. Fájt. Nagyon is.
Gondolataimból egy lábamra nehezedő élőlény rángatott ki. Abbahagytam a lombok bámulását és letekintettem a lábamra. Egy pici, fehér kutya bámult vissza rám. Világos kék szemei a lelkemig láttak. Letöröltem a könnyeimet és mosolyogva megsimogattam a fejét.
- Szia Pöttöm! - emeltem fel magam mellé a padra. - Hol hagytad gazdád?
Nem volt a nyakán nyakörv. Gyönyörű kutya volt így valószínűleg megszökött valahonnan. Azonban végszóra egy rohanó fiút pillantottam meg. Felálltam, hogy köszönjek neki, ám amint közelebb érkezett teljesen lefagytam, de Ő is.
