Magcon Changed My Life{Jacob S.} [BEFEJEZETT]

Megtaláltak

Nem tudom mióta ülhetek itt...de kezdek kicsit félni. Még délelőtt indultam el,és mostmár kezd sötétedni. A telefonom lemerült,és pénz sincs nálam.
Ezaz Em...így kell ezt. Tapsot magadnak.

Elindulok..valamerre. Még sosem jártam erre. Miért is mászkálné ilyen elhagyatott helyeken?
A környék ismeretlen számomra. Az épületek roskadoznak. Hol vagyok?

Az utcákon kevesen mászkálnak. Alig van itt egy árva lélek. Pedig mindenki tudja,hogy ez a 'Nagy Almáról' (New Yorkról) alig ha mondható.
Megpróbálok leszólítani néhány idegent,de legtöbben meg sem állan,akik pedig megállnak turisták,és nem értik amit mondok.

A távolban,mintha valami zajt hallanék. De nem tudom beazonosítani,hogy mi az. Elindulok a hang irányába. Ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök,szirénák hangját vélem felfedezni. Futni kezdek. Csak rohanok a rendőr autók irányába. Azok,mivel nem mennek túl gyorsan, valószínüleg felfigyeltek rám. Melyik járőröző autós ne venne észre egy vadul kalimpáló tinédzsert?

Lassan letérnek oldara,én pedig még jobban rohanni kezdek.
-Jónapot kisasszony..Minden rendben?
-Nem..semmi sincs rendben..eltévedtem,és valahogy haza kellene jutnom.
-Szálljon be,kedves...
-Emily. Emily Jankinsnek hívnak.
-Valahonnan ismerős ez a név. Járt már a remdőrkapitányságunkon valaha?-kérdezte,miközben beszálltam hátra.
-Nem még sosem. Ömm..akkor mondjam a címet?

A címet gyorsan lediktáltam. De nem. Nem a srácok címét. A nagybátyámét. Amúgy is úgy volt,hogy hozzájuk jövök nyaralni,erre fel alig voltam velük.

Bő fél óra kocsikázás után megérkeztünk.
-A szülei itthon vannak?
-Öhmm..most a nagybátyáméknál vagyunk,és valószínüleg igen. Innentől már elboldogulok. Köszönöm szépen a kedvességüket.-mosolyogtam a két rendőrre.

Megvártam amíg elhajtanak,s csak utána mentem be a házba. Vagyis csak mentem volna. Ugyanis az ajtó zárva.
Megnéztem a lábtörlő alatt,hátha ott van a pótkulcs. De nem. Király..akkor csak egy fokkal lett jobb a helyzetem. Már tudom hol vagyok,viszont továbbra is fagyoskodhatok egy rövid shortban és egy topban. És..a telefonom még mindig le van merülve. Az egyetlen szerencsém annyi volt,hogy találtam 5$-t a földön.
Sokra megyek most vele.

10 perce ülhettem a ház bejárata előtt,amikor ismerős alakot (illetve alakokat) láttam meg az utca végén.
-Emily!! Emily hol vagy? A francba is..Emily.-hallottam ezeket és az ezekhez hasonló ordibálásokat.
-Cam? Aaron? Blake?- meredtem magam elé,miközben a fiúk nevét kiabáltam.
-Emily! Istenem Emily hát megvagy!- insulnak meg felém.
-Srácok.-kezdek el én is futni,s megerednek a könnyeim.
-Jajj..Emily. Minden rendben?
-Shhh...mondom sírva. -Ne haragudjatok.-bömbölöm Cameron vállába.
-De mégis hol voltál? És miért sírsz? Ne sírj kincsem.Minden rendben lesz-simogatja Cam a hátam.
-Ne haragudj.-szipogom.
-Jajj..dehogy haragszom. Rád ki tudna?.. Na gyere..hazaviszünk.
-Köszönöm.-szorítom meg erősebben.

Cameron egészen a házukig ölben vitt,míg a többiek,hol engem kérdezgettek, hol csak némán figyeltek minket.
Hát igen..nem hiába Cam itt a legidősebb, szerintem ő az akivel mindenki megtalálja a közös hangot. Sok mindent köszönhetek neki. Ő olyan mintha a bátyám lenne. Egy szertni való bratyó.