Ha valaha megkérdezték volna, hogy mennyi időm van hátra gondolkodás nélkül azt feleltem volna, hogy nem érdekel. Ráüvöltöttem volna az illetőre, hogy még csak ne is utaljon arra, mennyi évem, rosszabbik esetben napom van hátra ebből a zavaros, érthetetlen világból, amibe belecsöppentem, s amiért hónapok óta küzdöttem csak azért, hogy a családomat boldognak lássam ezekben a nehéz időkben is. Noha sorsom egyértelmű volt az a bugyuta remény újra és újra szüleim szívébe fészkelte magát, átitatta magát a csontjaikba, miközben a képembe nevetett és kényszerített, hogy tűrjek. Mi mást tehettem volna? Nem mondhattam azt az arcukba, hogy vége, feladom, mert úgysincs más választásom. Nem lehettem velük ilyen kegyetlen.
De ahogyan annyi minden az sem az én döntésem alatt zajlott, hogy megtudjam-e az igazságot vagy sem. Nem tehettem ellene semmit, nem foghattam be a fülem a szavak ellen, hiszen nem voltam magamnál, ők pedig nem tudhatták, hogy minden szavukat értettem és a lelkem legmélyéig ivódtak a tények, az életem.
Pár hét, jobbik esetben néhány hónap. Ezt mondta. Tisztán feltudtam idézni az orvos mély, részvéttel teli hangját, mikor hosszas hallgatás után válaszolt szüleim remegő kérdésére. Ennyi volt hátra abból az életből, amit egészen idáig kitapostam magamnak, amit nem sokára ha akartam, ha nem, de el kellett hagynom.
Félre értés ne essék, sosem féltem a haláltól, az élet részének tartottam, csupán dühített a gondolat, hogy ilyen hamar, nem is, inkább az, hogy így jön elértem. Nem akartam itt meghalni, nem akartam átszenvedni az utolsó pár hetem. Élni akartam! Kipróbálni mindent, amit eddig nem mertem, megélni olyan dolgokat, amiket későbbre szántam. Úgy megélni minden pillanatot, mintha az utolsó lenne, elvégre nem tudhattam, hogy melyik lesz valóban az utolsó. Sose hunyhattam úgy le a szemem, hogy ne fordult volna meg a fejemben a gondolat, miszerint többé nem kelek fel.
Az ősz utolsó hónapja köszöntött be, miközben fáradtan forgolódtam a kemény ágyban és bámultam ki a város fényeire. A fekete ég titokzatosan emelkedett a házak felé, az épületek hosszan magasodtak a kórház körül, s az éjszaka csendjét csak a kintről beszűrődő zajok zavarták meg, de azok is inkább megnyugtattak. A fehér falak között az egyetlen egy dolog, ami biztonságot adott afelől, hogy élek az a külvilág volt. Az autók motorja, az emberek zaja, madarak csicsergése és minden, amire még vágytam.
Tekintetem pár pillanatra még a plafonra siklott, majd rávettem magam, hogy végre elaludjak és elűzzem kavargó gondolataimat magamtól. Túl sok időm volt tűnődni mindenen és nem akartam ezt. Nem akartam gondolkodni, mert annak mindig csak egy vége volt. A vége. A végem.
Reggel halk beszélgetésre ébredtem, az orvosom magyarázott valakinek valamit, ami furcsa volt, mert napok óta egyedül feküdtem a szobában, s a vele társalgó fiú hang meglehetősen ismeretlen volt számomra.
- És meddig kell bent maradnom? - kérdezte a fiú.
- Remélhetőleg csak egy hétig - felelte az orvos, majd még pár szót váltva az ismeretlennel elbúcsúzott tőle, majd elhagyta a szobát. Hosszú pillanatokig még az oldalamon feküdve vártam, míg azon tűnődtem, hogy mit is kellene tennem, de aztán rájöttem; kit érdekel? Így hát némi nehézségek árán a hátamra fordultam, majd pár lapos pislogás után igyekeztem megszokni az ablakból beszűrődő fényeket. Még az ősz ellenére is képes volt a nap hét ágra sütni, amit természetesen egyáltalán nem bántam. Volt olyan, hogy órákon át csak behunyt szemmel élveztem a sugarak langyos melegét.
- Jó reggelt - mondta végül a fiú, mire tekintetem kíváncsian felé villant, egyenesen bele szürkének tűnő szemeibe. Haja szántszándékkal kócosan meredezett minden fele, miközben az ágy támlájának dőlve ücsörgött egy elnyúlt Coca-Cola feliratos pólóban.
YOU ARE READING
Last Moments • Louis Tomlinson / Hun
Fanfiction(2012) "Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a...