Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Harmadika

Az emberek mind türelmetlenek, előttük áll egy egész élet, hosszú évtizednyi idő, s mégis azt mondják, hogy nincs idejük erre meg arra. Elfoglaltak, be vannak havazva, tele van a naptárjuk és észre sem veszik, hogy mennyi mindenre tudnának időt szakítani, ha akarnának, ha valóban fontosnak tartanák az életet, s nem csak a karrierjüket, a pénzkeresést és azt, amit megszokásból, rutinból végeznek.

Én megtanultam, s azzal is teljesen tisztában voltam, hogy rengeteg időm van, noha ezzel a másik énem vitatkozott volna. Talán órákig eltudtam volna erről civakodni magamban, csakhogy nem akartam ezzel időt pazarolni. Bármennyire is tartottam most már végtelennek az időm az örökké mégiscsak véges volt, s pontosan ezért tudtam meg értékelni minden percet és pillanatot. Volt időm észrevenni az apróságokat, például, hogy Louis és a barátai folyton a hajukba túrtak igazításképp, hogy az orvosom minden szerdán inget viselt, hogy az idő egyre hidegebbé vált, s én még a nem létező súlyomból is képes voltam még fogyni. Néha komolyan féltem tőle, hogy végül nem vesz észre a gravitáció és elrepülök. Na nem mintha ellenkeztem volna, úgyis mindig szerettem volna repülni, átrepülni a világot, ide-oda utazni. De ez volt az én időm hátulütője. Végtelennek tűnt, ha a pillanatoknak éltem, de nem elég ahhoz, hogy megtegyem azokat, amiket mindig is megakartam. Például sosem láttam este Londont az óriáskerékről, elakartam menni Olaszországba is és egy horrorfilmet is megakartam volna nézni, mert mindig féltem tőlük, így ez kimaradt a programjaimból. De ezekre már nem volt időm, sem lehetőségem. Nem volt más választásom, csak a pillanatoknak éltem, amik néha többet rejtettek, mint amiket észrevettem hosszú éveim során.

- Mikor kelhetsz fel? - kérdeztem kora reggel Louist, mikor újdonságképp a napsugarak már a hajnali órákban képesek voltak kirángatni álmaimból. Félszemmel a fiú álmos ábrázatát figyeltem, miközben tekintetem időről-időre a narancssárgába borult várost kémleltem. Gyönyörű volt, pedig igazán nem láttam belőle sokat.

Mint mikor az ember otthon felkel, kiül a konyhába vagy a tornácra egy bögre reggeli kakaóval vagy kávéval, s miközben azt lassan elkortyolgatja figyeli és élvezi a nap első sugarait, miközben a lelke feltöltődik élettel és reménnyel. Mélyen magamba szívtam az érzést, hogy elraktározzam azt örök időkre.

- Jövőhét kedden, ha jó lesz a vérképem elvileg már lábra állhatok - mondta. - Hogyhogy már fenn vagy? - kérdezte. - Kezdtem megszokni, hogy délig csak a szuszogásodat hallgathatom - mosolyodott el, mire akaratlanul is felnevettem.

- Nem tudom - vontam vállat. - Mutass egy dalt magatoktól - kértem hirtelen, mire pár pillanatra meglepődött hevességemtől, de elő véve a telefonját pötyögni kezdett rajta. Már igazán érdekelt, hogy ez az öt fiú mégis milyen zenét volt képes összeállítani.

- Your hand fits in mine like it's made just for me but bear this in mind it was mean to be - A lágy, lassú dallamok óvatosan simítottak végig az ember érzékein, a sokat mondó dalszöveg megmelengette a hallgató szívét, hosszú percekig képes volt eltemetni az ember mindennapi gondjait. Másra sem tudtam gondolni csak a dalra, amibe végül Louis is bekapcsolódott a saját részénél. Mikor meghallottam élőben a hangját tekintetem azonnal zöldeskék szemeibe vándorolt, amik kíváncsian lesték minden reakciómat a dalt illetően. - ...and all your little things - ahogyan a telefon, úgy Louis hangja is elnémult, s más sem maradt csak a fülemben ragadt andalító ritmus.

- Ez gyönyörű - motyogtam végül, mire boldogan elvigyorodott.

- Köszönjük - mondta.

- Van még? - kérdeztem zavartan, elvégre nem tudtam, hogy mennyire van ahhoz kedve, hogy még itt a saját zenéjükkel zaklassák. - Persze, ha nem akarod... - kezdtem el mentegetőzni, de csak lelegyintett és sorban mutatta meg a dalaikat, amik mind egytől egyig elbűvöltek.