Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Huszonhetedike

Igazából féltem Niall látogatásától. Aggódtam, hogy esetleg újra elsírja magát, hogy fájdalmat okozok neki pusztán a jelenlétemmel, miközben tagadhatatlanul vártam a látogatását. Kétségtelenül megszerettem a fiút, mintha csak az öcsém lett volna, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy idősebb vagyok nála. A kor nem is számított, csak az, hogy mennyire megszerettem a fiút, mennyire beszökött a szívembe, s mennyire nem értettem, hogy néhány rajongójuk nem képes őt elfogadni. Nem értettem! Hogy nem szerethetik őt? Pont őt?! Ő volt a legkedvesebb és nagyszívűbb ember, akihez szerencsém volt életem során, s emiatt tudtam, hogy nagyon érzékeny is, mint ahogyan az a minap, vallomásom idején ki is derült.

Rossz volt kipirosodott, elkeseredett arcát látni, nem akartam soha többé újra átélni azt, hogy miattam sírt.

Miután letusoltam, s melegítő nadrágot farmerre cseréltem, magamba erőszakoltam némi ételt és lenyeltem a gyógyszereket készen is álltam Niall érkezésére. El akartam vele menni sétálni, kicsit beszélgetni és jól érezni magam, meg akartam neki mutatni, hogy betegségem semmit sem jelent. Kész voltam minden erőmet bevetni arra, hogy ha egyszer eszébe jutok majd évek múltán ne a kórház jusson eszébe rólam, hanem az, hogy mennyire életteli telki voltam a társaságában is, az utolsó napokban is...

El kapott egy bizonyos érzés, határozottan éreztem az eljövendőt, s bármennyire is ellenkeztem volna ellene nem tettem semmit. Nem győzködtem magam, ahogyan senkinek sem beszéltem eme új keletű érzelmeimről. Senkit nem akartam megijeszteni vagy elkeseríteni, épp elég volt hallgatni nagybácsikáim béna poénjait, hogy oldják a hangulatot, nénikéim panaszait, amik igazából nem is panaszok voltak, inkább rejtekhelyek az igazi gondok elől, miközben Lana aggodalmas, féltő tekintetét is állnom kellett, s nővérem, sem szüleim sem hanyagolhattam el. Olykor úgy éreztem kiszívták minden erőm, de nem bántam, ezer örömmel fordítottam rájuk minden erőm. Megérdemelték.

- Kim! – mosolygott köszönésképpen Niall, mikor az ajtót hatalmas robajjal kinyitotta, majd becsukta maga után, miközben öles léptekkel mellém sétált és szorosan megölelgetett. – Sajnálom, hogy eddig nem jöttem – húzta el a száját bűntudatosan, mire jókedvűen mosolyogva legyintettem.

- Megértem – zártam le a témát. Jelenléte hatalmas életkedvvel és boldogsággal töltött el, energikusnak és erősnek éreztem magam, noha csontjaim dél óta tompán sajogtak. – Nem megyünk el sétálni? – kérdeztem vigyorogva.

- Biztos jó ötlet? – kérdezte kelletlenül, miközben aggodalmasan végig nézett rajtam. – Hideg van kint – figyelmeztetett továbbra is helytelenítően.

- Felöltözök – makacskodtam, mire feladóan felsóhajtott, s leülve az ágy szélére hosszú percekig csendben figyelte, ahogy magamra aggattam a ruháim, s indulásra kész állapotba készítettem magam.

- Még mindig nem tartom jó ötletnek – mondta gondterhelten, miközben figyelmesen végig nézett rajtam, hogy még véletlenül se legyen rajtam olyan pont, ahol fázhatok.

- Az mindegy – legyintettem le, s inkább megragadva a kezét magammal húztam egészen a kijáratig, ahol aztán ujjaim a kabátom zsebébe gyűrtem és élveztem az arcomba csapó hideg levegőt. Mélyet szívtam a nyirkos időből, miközben körbe pillantottam a körülöttünk forgolódó embereken és autókon. Pár pillanatra újra elárasztott az élet, élvezettel szívtam magamba a színeket, zajokat és mindent, ami a külvilághoz kapcsolódott, míg Niallel megindultunk a park felé.

- Amúgy hogy vagy? – kérdezte végül a fiú, miközben mellettem baktatva a cipője orrát tanulmányozta.

- Remekül – mondtam. – Mondjuk kicsit nyomasztó egész nap a négy fal között lenni... – húztam el a szám. Még véletlenül sem akartam a betegségemről beszélni előtte, nem akartam, hogy szomorú legyen, noha tisztán láttam arcán és kék szemein, hogy hallgatásomtól sem veti szét a boldogság.