Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Huszonötödike

Égett az arcom, s legszívesebben meg sem mozdultam volna egész nap. Ha rajtam múlott volna biztosan átaludtam volna az egész napot bármilyen bűntudat vagy rossz érzés nélkül. Így is csak akkor voltam hajlandó felébredni, mikor a vendégeim kirángattak az édes öntudatlanságból, s nyugalmat tettetve igyekezték eltüntetni hangjukból és vonásaikból az irántam való aggodalmat. A negyedik „jól vagyok" után már nem is számoltam tovább az efféle válaszokat, melyeket akár többször is el kellett ismételnem a szüleimnek, nővéremnek vagy akár Lanának. Az egész reflexszerűen jött, magától értetődően.

Olyan kettő körül magamba erőltettem egy szendvicset, majd lenyeltem a láz és fájdalom csillapítókat is, miközben elbúcsúztunk egymástól Lanával, s igyekeztem nem foglalkozni néma kétségbeesésével.

Éreztem, hogy félt, hogy aggódik, hogy egy beszélgetésünk az utolsó beszélgetésünk lesz, s megrémített, hogy ezt az arcáról, sem a hangjából nem tudta eltüntetni. Ez tőle felért egy hangos kiáltással, miszerint hamarosan meghalok, hogy nincs remény. Szinte fájt tőle a fülem, de ha az nem is, a mellkasom biztosan.

Nem tudtam mit kezdeni magammal, s emiatt különösen hálás voltam, hogy az egész napot átaludhattam a takaróba tekeredve, teljesen öntudatlanul. Különben folyton az érzéseimen járt volna az agyam. A rossz előérzeten, ami a csontomig itta magát, s furcsa, hányingert keltő görcsbe rángatta a gyomrom. Valahányszor ez átfutott az gondolataimon émelyegni kezdtem, s próbáltam elterelni a gondolataimat. Elmélkedtem a fehér fal repedésein, az óra ketyegésén, az ablakon kint elterülő világon. Bármin csak ne gondolkodjak a megérzéseimen!

- Álomszuszék – hallottam meg egy ismerős hangot jobbomon, miközben az illető végig simított a karomon, hogy ébredésre bírjon. – Szia – mosolyogta kedvesen Liam, mikor laposakat pislogva kezdtem magamhoz térni. – Egész idáig aludtál? – kérdezte meglepetten, pár pillanatra az órára függesztve tekintetét, ami lassan négyet mutatott.

- Kisebb szünetekkel – ingattam a fejem, majd életet lehelve a tagjaimba nagy nehezen feljebb tornáztam magam az ágyon, s mosolyt varázsolva arcomra köszöntöttem a fiút. – Mi újság? – kérdeztem.

- Semmi sem – vont vállat. – Danie is eljött, csak elment vázáért – mondta, s valami végszóként az ajtó ki nyitódott, majd becsukódott Danielle társaságában. A lány barna haja kivasalva keretezte szép arcát, ajkain mosoly pihent, miközben az ágyam végén lévő asztalnál elhelyezte a csokorvirágot, s másik oldalamra lépve üdvözölt egy öleléssel.

- Annyira jó látni téged – mondta. – Hogy vagy? – kérdezte, s megkerülve az ágyat leült Liam mellé a másik műanyag székre, miközben kérdőn Liamre néztem, aki csak bűntudatosan lehajtotta a fejét, s magyarázkodni kezdett.

- Mindig kiszedi belőlem, amit tudni akar – mentegetőzött, de fölöslegesen. Nem haragudtam rá.

- Nem baj, ne butáskodj! – nyugtattam meg halkan felnevetve. – Amúgy köszönöm, jól vagyok – válaszoltam Daniellenek is.

- És most komolyan, Kim – kérte halkan, komolyan Liam. Persze, tudhattam volna, hogy ő átlát rajtam, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Talán mert figyelt az emberekre olyannyira, hogy feltűnt neki a másik nem oda illő mimikája is.

- Hát a mai nap nem igazán voltam a toppon – húztam el a szám beismerően. – Láz, csontfájás, fáradékonyság...az orvosok szerint csak rosszabb lesz – sütöttem le a szemem. Utáltam hazudni nekik, s még jobban utáltam igazat mondani nekik, ha az igazság szomorú. – Ne mondjátok el Louisnak – kértem.

- Kérdezni fogja és észreveszi, ha nem mondasz neki igazat – figyelmeztetett Liam, de látva tekintetem megenyhülten kifújta a levegőt és rábólintott. – De ahogy akarod, ez nem a mi dolgunk.