Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Másodika

Nem az volt a legelviselhetetlenebb dolog az egészben, hogy tisztában voltam vele; talán egy hónap múlva már nem leszek, hanem az, hogy akkor elsiratnak, mikor még élek, mozgok és érzek. Én beletörődtem abba, hogy hamarosan vége szakad az életemnek, de az sosem hagyott nyugodni, mikor szívemhez közelálló ismerőseim búcsúzásaik alkalmával hátat fordítottak nekem, s némán zokogva elmentek, abban reménykedve, hogy én ebből semmit sem veszek észre. Dehogynem. Hogy is kerülhette volna el figyelmem, miközben nővérem állkapcsa megfeszült, nagymamám válla megtörten, alig észrevehetően rázkódott és nagybácsikáim átlátszóan poénkodtak mindenen. Ezek az apróságok feltűnnek egy olyan lánynak, akinek hirtelenjében ideje lesz figyelni.

S pontosan ezek miatt az apróságok miatt néha kételkedtem benne, hogy élek még. Olykor meg kellett csípnem magam, valamivel fájdalmat kellett okoznom magamnak, hogy biztos legyek benne; élek, még nem haltam meg, még ne sírjanak! Miért sírnak? Én sem sírok! Hahó! Én fogok meghalni, ráadásul még nem történt meg, akkor meg főleg miért sírnak?!

- Jó reggelt! - mosolyogta Louis, mikor másnap feltűnt neki, hogy felébredtem olyan dél körül. Hosszú ideje imádtam aludni, így nem lepődtem meg ezen a felkeléshez késői időponton. Szebb volt, mint a valóság, noha voltak alkalmak, mikor a könyörtelen tények átfúrták magukat az én védőburkomon és meggyötörték az éjszakáim is.

- Neked is - motyogtam kissé kábán, majd mikor szemeim megszokták a hirtelen szikrázónak tűnő napsugarakat feltűnt, hogy nem vagyunk egyedül. A négy fiú, akikhez volt alkalmam tegnap pár futópillantásra most kíváncsian fürkészték az arcom, miközben körbeülték barátjuk ágyát. - És nektek is - tettem még hozzá, mire mindannyian elvigyorodtak és idejét látták a bemutatkozásnak.

- Harry vagyok - intett a göndörke hihetetlenül zöld szemekkel és csábító, féloldalas mosollyal.

- Niall - biccentett mosolyogva a szőke fiú kezében egy zacskó gumicukorral.

- Liam - szólalt meg kellemes baritonján a legrövidebb hajú fiú, aranyos barna szemekkel és kedves, ajkain elterülő mosollyal.

- És Zayn - zárta a sort a sötétebb bőrű srác, kissé borostás arccal, felzselézett hajjal és egy szőke tinccsel. Pár pillanatra akaratlanul is elcsodálkoztam gyönyörű, sötétbarna szemein és féloldalas mosolyán. Eltűnődtem; hogyan lehetnek valakinek ilyen hosszú szempillái? Izé...mindegy.

- Kim - motyogtam egy biccentéssel, miközben mozgásra bírtam elgémberedett tagjaim, hogy kimenjek a mosdóba összeszedni magam. Nyúzottan beletúrtam összegubancolódott, vörösesbarna hajamba, míg kihúztam belőle a hajgumit és hagytam, hogy az egész beterítse a vállam.

- Szól a telefonod - figyelmeztetett Louis, mikor feltűnt neki, hogy olyannyira a gondolataimba merültem, hogy még a mobilom halk rezgése sem tudott felébreszteni teljesen. Egy hálás pillantást lövelltem a fiú felé, majd kezem becsúsztatva a párna alá előhalásztam a mobilom.

- Igen? - szóltam bele, noha tudtam, hogy a nagymamám az.

- Szia Kincsem! - hallottam meg kedveskedő, megnyugodott hangját, amit képtelenség lett volna nem felismerni. A megnyugvás, hogy még élek csak neki okozott örömet, az én számízét csak elrontotta a tudat, hogy ennyire aggodnak miattam, hogy ennyire nem tudják álcázni a gondolataikat.

- Mi újság? - kérdeztem, ajkaimra erőltetett mosolyt varázsolva, nem törődve az engem fürkésző szürkés szempárral, miközben összeszedtem a neszesszeres táskám és elindultam mosakodni.

A nagymamám hosszú perceken keresztül mesélt az otthon történtekről, Marie néni kiakadásáról, mikor meglátta a lila sötétítőfüggönyt, Bruno kutyus reggeli rosszullétéről és nagypapa egyre romló hallásáról, mikor nem akarja tudomásul venni hogy igenis le kell nyírnia a füvet. Ezek az apró dolog azért mosolyt varázsoltak az arcomra, olyan átlagosak és egyszerűek voltak, hogy élmény volt hallgatni őket.