Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Huszonnyolcadika

Mindig is utáltam idegenhelyen aludni. Nem is igazán tudtam akkor sem, ha nagy ritkán bármelyik barátnőmnél töltöttem az éjszakát, s kénytelenek voltunk olyan éjjel kettő-három körül elaludni. Egyszerűen nem tudtam. Az esetek nagy részében órákon át csak forgolódtam az oldalamon, s vártam, hogy a nap végre felbukkanjon és barátnőm is magához térjen. Aztán kezdtem ezt az egészet megszokni. Egyre többet kellett kórházba járnom, ott aludnom akár hetekig, így muszáj volt megszoknom az idegen környezetet, ami aztán végül nem is volt olyan idegen. Néha, mikor nagy ritkán haza engedtek napok kellettek míg megszoktam a szobám, bár aludni se otthon, se a kórházban nem igazán tudtam. Nem is tudtam volna megmondani, hogy mikor aludtam egy olyan kiadósat, ami után a nap is teljesen máshogy kezdődött el.

De ez az éjszaka más volt.

Reggel hosszú percekbe tellett felfognom a körülöttem történő, vagyis inkább alvó dolgokat, miközben nyakamban éreztem Louis halk szuszogását és meleg leheletét.

Félig-meddig fekvő helyzetben pihentünk az ágyon, miközben karjai még mindig körém voltak fonódva, a nyakamba bújva.

Ahogyan felfogtam a helyzetet ajkaimra akaratlanul is mosoly költözött, míg pár percre lehunytam a szemem és élveztem a közelségét, azt a védelmet és melegséget, ami átjárta az egész testem ölelésétől.

Kábulatomból aztán a telefonom rezgése ébresztett fel, mire értetlenül nyúltam a paplan alá, hogy kihúzzam onnan a készüléket. Az utóbbi időben nem szoktak keresni, csak a papa napi hívásaira számíthattam, amik leginkább délután voltak várhatóak és nem reggel nyolckor. Mások hívatlanul állítottak be, már nem vesződtek a telefonálgatással.

Nézz ki az ablakon!

Niall

Pár percig csak a mobil kijelzőjét szuggeráltam, majd rávéve magam az ablak felé fordítottam a tekintetem. Összehúzott szemekkel koncentráltam a hatalmas, fehér pelyhekre, melyek ide-oda ringatózva takarták el a fehérbe öltözött park kilátását. A köd még nem tűnt el teljesen az utcákról, s az úttesten is még fehéren díszelgett a felgyülemlett hó. Hó. Havazott!

Elakadó lélegzettel bámultam az ablakra, majd teljesen felpörögve kezdtem el lökdösni Louis mellkasát, aki noszogatásomra ijedten összerezzent, majd elkezdett magához térni. Kótyagosan pislogott párat, hogy szemei hozzá szokjanak a fényhez, miközben engem méregetett. Látszólag neki sem rémlett, hogy itt aludt el mellettem.

- Havazik! – sipítottam továbbra is lelkesen, s meg sem várva reagálását már ki is pattantam az ágyból, hogy jobban szemügyre vehessem a fehérbe öltözött várost.

Az emberek sietősen, de jól láthatóan sokkal óvatosabban közlekedtek a reggeli forgalomban a csúszós, havas utakon. A park szinte elvakított pár pillanatra, ahogy némi napfény vetült az egyelőre még tiszta, havas részekre. Gyönyörű volt.

- Neked is jó reggelt – mormolta végül durcásan Louis, mikor feltűnt neki, hogy percek óta nagyobb figyelmet fordítok az időjárásra, mint rá.

- Szeretlek – pislogtam rá bűntudatos szemekkel, lebiggyesztett ajkakkal, amik láttán hamar megenyhült, s csak felnevetve mögém lépett, míg karjait derekam köré fonva húzott egészen a mellkasáig.

- Haza kellene mennem átöltözni – mormolta. Reggeli rekedt hangja hallatán jólesően megborzongtam, ami nem kerülte el figyelmét, s ajkai még inkább a fülemhez közelítette. Lehelete perzselte a bőröm, hosszú másodpercekre teljesen megfagytam a karjaiban, s minden idegzetemmel rá koncentráltam. – Szeretem, mikor ilyen hatással vagyok rád – sóhajtotta elégedetten.