Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Nyolcadika

Egy éven keresztül fölöslegesnek tartottam, hogy közelebbi ismeretségeket kössek bárkikkel is, elvégre nem láttam értelmét. Minek szeressek meg valakit, akitől végül így is, úgy is el kell válnom? Miért okozzak fájdalmat másoknak is? Ha a családomat nem, de legalább az egykori barátaim igyekeztem ilyenektől megóvni, így visszavonhatatlanul megszakítottam velük a kapcsolatomat. Hosszú hetekig értetlenül álltak az eset előtt, teljesen jogosan nem értették hirtelen változásom, s pofátlanságom, hogy még csak a leveleikre sem válaszoltam a közösségi oldalakon. Aztán ahogyan az lenni szokott megharagudtak rám, megsértődtek és nem kerestek tovább. Fájt, de így tartottam helyesnek. Nem akartam, hogy ők is sajnáljanak, hogy szánalomból többet foglalkozzanak velem, mint eddig. Épp eléggé rosszul éreztem magam a családom miatt, nem kellettek ők is.

Sem a kórházakban, sem sehol máshol nem éreztem szükségét, hogy barátkozzak, sőt, inkább próbáltam távol tartani magam az emberektől. Csak akkor beszélgettem idegenekkel, ha szükséges volt, ha már tényleg nem találtam kibúvót a társaságuk alól. Ez sokakat nem is zavart, elvégre senki sem ismerkedni járt az orvosokhoz és a fertőtlenítő szagú kórházakba, megértették és gyorsan észrevették, hogy velem nem érdemes beszélgetésbe elegyedni, kivéve ha nem abszolút felületes dolgokról akar társalogni pár percig, amíg a sorára vár.

Aztán jött Louis Tomlinson. Magam sem értem, hogy miért hagytam, hogy a fiút ilyen rövid idő alatt közel férkőzzön hozzám, elvégre mindig kimondottan ügyeltem arra, hogy ilyesmi ne történjen meg. De hogyan mondhattam volna nemet kellemes hangjára? Képtelen lettem volna fapofát vágni poénjaira és kezdeményező, kedves személyiségére. A fiú akarva, akaratlanul, de befészkelte magát a szívembe, s hátra lévő életembe.

Ezért is kerültem a szoros kapcsolatokat. Mert mindig tudtam, hogy ezek nem hosszú életűek, vagy én vagy a másik, de megszakítja ezt a barátságot vagy bármi mással jellemezhető köteléket. Utáltam a búcsúzásokat.

Keserédes érzéssel keltem fel nyolcadikán, egyszerre örültem, amiért Louis meggyógyult, s bántott is a dolog, mert ez azt jelentette, hogy elmehet és talán soha többé nem látom. Ugyan, miért is akarna bejönni hozzám, miközben ő egy elfoglalt énekes? Biztosan milliónyi dolga lesz, amint kiteszi a lábát az épületből, s olyan gyorsan elfelejt, hogy még annyit sem mondhatok neki; Örülök, hogy megismerhettelek.

Egész idő alatt próbáltam mosolyogni, mintha direkt oda ragasztottam volna ajkaimat a fülem közelébe csak azért, hogy Louis ne sejthessen semmit. Nem akartam tönkre tenni az örömét.

- Aztán semmi lóti-futi fiatal ember - szóltam rá szórakozottan, mire ő csak gyerekesen kiöltötte rám a nyelvét, s azon nyomban vissza is húzta azt, mikor feltűnt neki, hogy a doktornő belépett az apró, már-már idegesítően fehér szobába.

- Igaza van Kimnek, elhiszem, hogy alig várod, hogy futkározhass, de pihenned kell nagyon sokat - intette le betegét az asszony. - A kötés mindig legyen rajtad, ha felkelsz és vedd le, ha nem szükséges - magyarázta. - Háromkor elmehetsz, addigra a papírjaid is meglesznek.

- Rendben - bólintott Louis. - Köszönök mindent - mosolyogta kedvesen. Hiába, látszott rajta, hogy angol...

- További szép napot, fiatalok - búcsúzott a nő, majd egy utolsó kedves mosoly kíséretében el is hagyta a szobát.

- Csak nem fázol? - kérdezte percek múltán, mikor tekintetét levéve az ablakról rám pillantott.

- Nem - hazudtam. Igazából majd megfagytam a takaró alatt is. Lázra gyanakodtam.

- Kim, megtennéd, hogy nekem sose hazudsz? - kérdezte. - Fölösleges, úgy sem tudsz! - mosolyodott el halványan.

- Nagyon vicces - dideregtem továbbra is, miközben értetlenül figyeltem, ahogy lábára rakja a kötést, majd feltápászkodva a helyéről elővéve egyik pulcsiját felém nyújtotta azt.