Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Hatodika

Unottan bámultam magam elé, miközben hol a plafon hajszálvékony repedéseit, hol az ablakon túli életet figyeltem. Pár pillanatra eltűnődtem azon, hogy napok óta nem voltam kint a friss levegőn, de úgy tűnt, hogy ma sem lesz több kedvem felkelni az ágyból. Egyszerűen gyengének éreztem magam, fáradtnak mintha napok óta csak robotoltam volna, miközben olykor felvillant előttem nagypapám arca. Vajon most hol tarthat? Olaszországban? Franciaország? Esetleg még itthon van? Mit érezhet? Legszívesebben felhívtam volna, hogy beszélgessek vele ócska kis semmiségekről, de inkább nem tettem. Nem akartam zavarni, sem fájdítani a szívét. Pedig beszélni akartam volna vele, annyi mindent elmondani, amire talán már soha nem lesz lehetőségem, s mégsem tettem. Jobbnak láttam inkább nem ragozni ezt, úgy sem szerettem soha, ha valamit túldramatizáltak.

- Louis Tomlinson megérkezett! - örvendezett a fiú, miközben egy ápolónő készségesen betolta, majd átsegítette az ágyra. - Hiányoztam mi? - vigyorogta.

- Elképesztően - nevettem fel. - Mondtak valamit? - kérdeztem.

- Holnap megmondják az eredményeket - vigyorogta. - Alig várom, hogy végre felkelhessek!

- Elhiszem - bólogattam. Elképzelni sem tudtam, hogy az amúgy energikus fiú miként képes rávenni magát, hogy a fenekén maradjon.

- Első dolgom lesz elmenni veled sétálni a parkba! - közölte. - Mindig oda jársz, nem? - bizonytalanodott el, mire csak felnevettem és bólintottam. - Miért? - kérdezte.

- Mert közel van, mert békés és mégis figyelhetem az embereket - magyaráztam. - Csak jó leülni és figyelni az életet, mintha én megrekedtem volna az időben, de az emberek továbbra is élnék a mindennapjaikat - érveltem. Részben igazam volt. Az idő nekem már semmit sem számított, mégis hihetetlenül fontos volt. Furcsa kettősség ez az egész.

- De te miért nem élsz? - értetlenkedett, amit hirtelen nem tudtam mire vélni, majd szomorú szemeibe pillantva kezdett összeállni a kép.

- Mert...mert... - kutakodtam magyarázatok után. - Ez nem olyan egyszerű, vagyis de...pontosan ilyen egyszerű, én már...én már őszintén szólva beletörődtem ebbe, elfogadtam, hogy minden elvesztettem és már nincs vesztenivalóm - magyaráztam. Kételkedtem benne, hogy ebből bárki felfoghatna bármit, de szürkének tűnő szemei megértően viszonozták a pillantásom.

- Kim, tényleg megfogsz halni? - kérdezte halkan, mintha attól félne, hogyha hangosabban kiejtené a szavakat azok valósággá változnak és minden elrontanak.

- Igen - motyogtam teljesen nyugodtan.

- Nincs remény? - kérdezte.

- Az orvos is megmondta, vannak csodák, azok mindig, de kétlem, hogy megtalálna a csoda engem - magyaráztam. - De tudod már nem is érdekel, csak a családomat sajnálom, nem akarom, hogy fájjon nekik.

- De természetes, hogy fáj nekik, szeretnek.

- Tudom, emiatt nem is neheztelek rájuk, de fáj, hogy fájdalmat okozok nekik - magyaráztam. - Nem akarom, hogy a jövőben itt leragadjanak, mindenkinek meg lesz a saját élete, ne az enyémre próbáljanak koncentrálni, mikor már nem is lesz.

- Idő kell.

- Tudom - bólintottam. - Remélem lesz elég ahhoz, hogy enyhüljön majd a gyászuk.

- Olyan könnyedén beszélsz erről... - hitetlenkedett. - Én foggal, körömmel harcolnék az életemért.

- Ezt tettem, majdnem egy évig minden percben harcoltam - közöltem vele. - De az állapotom csak romlott, aztán végül nem azt mondom, hogy feladtam, mert nem, bízom benne, hogy egy reggel felkelek és az egész egy rossz álom marad, de közben kénytelen vagyok beletörődni a dolgok alakulásába. Ez nem egy mese, ez nem egy tündérvilág...itt nincs senki, aki egy varázslattal helyre hozhatna, ahogyan a több millió sorstársamat sem.