Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Kilencedike

Másnap elemi erővel tört rám Louis Tomlinson hiánya, s bármennyire is próbáltam kiirtani magamból az érzéseket azok makacsul hozzám kötötték magukat és képtelen voltam ellentmondani nekik. Valahányszor igyekeztem elterelni gondolataimat egy könyvvel, sehova sem vezető császkálásokkal a folyosón tudatomba újra és újra bevonszolta magát a fiú kisfiús mosolya, dallamos nevetése és pimaszul csillogó, kékes szempárja. Néha legszívesebben a falba vertem volna a fejem emiatt, de senki mást nem hibáztathattam csak magamat. És nem voltam képes megszabadulni pulcsijától annak reményében, hogy illata még hosszú órákig kitart, s elborítja minden szaglójáratom. Egyszerűen imádtam az illatát, s kétségbeeséssel árasztott el a tény, hogy ez egyre inkább halványodik miattam. Egyre inkább az én samponom illatát éreztem mintsem az ő kölnijét.

Volt olyan is, hogy az emlékekbe merültem. Perceken keresztül vetültek le előttem a hét történései, miközben egy-egy pillanaton akaratlanul is leragadtam akár hosszú percekig is. Például a tegnapon. Felrémlett előttem, szinte éreztem magamon átható pillantását, érintését, mikor búcsúzóul megölelt és megígérte, hogy ma bejön hozzám, s nem szabadulok tőle olyan könnyedén.

Próbáltam magamból kiűzni a remény legapróbb csíráját is, de képtelen voltam nem heves szívdobogással fogadni, ha a szoba ajtaja kinyílt, miközben abban reménykedtem, hogy ő lesz az. Sosem ő volt. Gondolhattam volna, nem kellett volna ennyire csalódnom, elvégre folyton figyelmeztettem magam, hogy ezek csak szavak. Mégis miért akarna bejönni? Esetleg majd valakit beküld a pulcsija miatt és ennyi...

Utáltam emiatt magam. Mármint sok dolog miatt utáltam magam, de ez volt a legújabb okom. Mert megszerettem őt. Túlságosan a szívemhez nőtt a fiú, miközben folyton azon voltam egy éven keresztül, hogy senkivel se kössek komolyabb kapcsolatot a családomon kívül. És most? Újra a kórházban voltam teljesen egyedül és tehetetlenül. De közben rá is haragudtam, mert ennyire megszerettette magát velem, mert volt olyan önző, hogy összebarátkozzon valakivel, aki nem untatja, amíg itt kell lennie.

- Oké, emlékeim szerint neked nincs ilyen pulcsid - hallottam meg Lana mosolygós hangját, mikor egy óra körül besettenkedett a szobámba, s felébresztett marcangoló gondolataimból.

Kábán pislogtam párat, mikor rávettem magam, hogy tekintetem elfordítsam az ablakból és unokatestvéremre nézzek.

- Nem az enyém - motyogtam végül, miközben felültem és figyeltem, ahogy mellém húzva egy széket leül rá, s onnan várta tovább magyarázatom. - A fiúé, aki itt volt... Tegnap fáztam, anyu meg elvitte minden ruhám és oda adta, mármint csak kölcsönbe, de itt felejtette. Majd valaki biztos eljön érte, szóval... - makogtam.

- Értem - motyogta gyanakodva, furcsán megcsillanó barna szemekkel. Összevont szemöldökkel néztem, s vártam, hogy mit is akar mondani, mert láttam rajta, hogy ehhez van valami hozzáfűzni valója. - Akkor eléggé...összebarátkoztatok - állapította meg.

- Nem... - kezdtem volna, de aztán fölöslegesnek láttam az ellenkezést. - Vagyis azt hiszem igen, de teljesen mindegy - vontam vállat.

- Kim, csak nem beleszerettél? - nevetett fel legjobb barátnőm meglepetten, s én ugyanabban a pillanatban sírtam el magam, amit aztán főleg nem értett, s teljesen megrémített a helyzet. - Hé! - simított végig a karomon. - Most mi a baj? - kérdezte.

- Lana, én nem lehetek szerelmes - szipogtam. A felismerés villámként csapott le rám, egyenesen a mellkasomra, ami erre összeszorult és sajogni kezdett. Hogy lehetek ekkora marha?! Hogyan szerethettem bele egy sztárba, miközben én egy senki vagyok?!

- Ugyan miért nem?! - horkantott elégedetlenül. - Mindenkinek joga van a szerelemre!

- De nem hiányzik nekem, hogy valaki olyan után epekedjek, aki pár nap múlva nem is fog rám emlékezni!