Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Tizenhetedike

Sosem szerettem a díszes ruhákat, a rengeteg sminket és azt a sok csinosítgatást, amit egy-egy alkalom megkövetelt. Irtóztam az ilyenektől, elvégre sosem éreztem magam elég szépnek ahhoz, hogy olyan ruhát vegyek fel, amilyet szívem szerint akartam, ráadásul ha fel is vettem borzasztóan állt rajtam, s inkább a lehető legmesszebb dobtam magamtól.

Ez most sem volt másképp. Túl gebének éreztem magam ahhoz, hogy egy ilyen gyönyörű ruhát magamra vehessek, túl sápadtnak, hogy a smink minden hibám eltakarja és esetlennek, hogy én egy ilyen rendezvényre betehessem a lábam Louis oldalán.

Lana természetesen egyáltalán nem így gondolta, ő reggeltől egészen estéig fel volt pörögve, s alig várta, hogy kicicomázhasson miután letusoltam és hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar. Mert hát a sminkeléshez még mindig jobban értett, ráadásul megígértem neki valami idióta oknál fogva, hogy erre a napra lehetek a próbababája. Ahogyan az várható volt ő ezt maradéktalanul ki is használta.

Miután lezuhanyoztam ellentmondást nem tűrően nyomott a székre egyenesen a tükör elé, amibe belenézve pár pillanatra megbotránkoztam sápadt bőrömön és beesett arcomon. Általában kerültem a tükörrel való kontaktust, így eléggé új dologként ért, hogy órákon át csak bámultam magam, ahogy Lana egyre elfogadhatóbbá varázsolt a rengeteg fecsegése közepette.

Percek alatt fekete, füstös szemeket varázsolt nekem, miután az alapozót és a pirosítót eligazította rajtam, majd a spirállal szempilláimat is kezelésbe vette, s végül ajkaimat is kihangsúlyozta a ruhámhoz illő rúzzsal.

Hosszú percekig bámultam magamra tükörben, alig akartam elhinni, hogy micsoda optikai csalódást nyújthat a smink vékony arcomon, s örültem, hogy már nem voltam sápadt.

A hajamat begöndörítette, majd a felső tincseket valami furcsa mód pár vörös hajtűvel kontyba fogta, amik aztán vissza is hullottak társaik közé immár rendezettebben.

- Elképesztő - motyogtam. - Mond csak, te milyen szakmát is akarsz? - fordultam Lana felé, s elképesztő hála töltött el unokahúgom iránt. Még azt is megmerem kockáztatni, hogy azokban a pillanatokban szépnek éreztem magam, miközben harisnyát húztam vékony lábaimra, s magamra óvatoskodtam a gyönyörű ruhát is. Az anyag finoman tapadt alakomra, miközben az oda nem illő ráncokat igazítottam el, mielőtt a tükör felé fordultam volna.

- Cipő! - szólt rám Lana, mielőtt elfeledkezhettem volna a fekete, magassarkúnak nem nevezhető fekete lábbeliről. Nem, képtelen lettem volna talpon maradni egy magassarkúban.

Megfordulva a tükör felé kellett pár pillanat, míg elhittem, hogy tényleg én nézek magamra vissza. Egy olyan alkalmat sem tudtam volna mondani, ahol ennyire kicsinosítottak volna, tényleg, még kicsit szépnek is éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy amit belőlem ki lehetett hozni azt Lana kihozta.

- Gyönyörű vagy! - tapsikolt mögöttem elégedetten Lana, miközben felém nyújtotta az apró, cipőmhöz illő fekete táskát, amit átvetve a vállamon eligazítottam az oldalamon. - Csak aztán nehogy félnem kelljen, hogy Louis elrabol - vigyorogta cinkosan, mikor meghallotta az ajtó csengőjét, s egészen a nappaliig kísért, ahol aztán szorosan megölelt és utamra engedett.

A pillanatnyi érzés, miszerint mondhatni szép vagyok se perc alatt elpárolgott, miközben a szívem a torkomba ugrott, a gyomrom össze zsugorodott, s legszívesebben visszafutottam volna a szoba biztonságot jelentő falai közé. Nem tettem, nem is tehettem volna, így ujjaim kissé görcsösen a kilincsre szorítottam, ahogy erőnek erejével ellent mondtam negatív érzéseimnek és gondolataimnak, miközben kinyitottam a bejáratot.

Louison egy piros nadrág volt, kantárral, amit felvezetett fehér ingén a szürke öltöny alatt. Általában kócos, barna haja most rendezetten hátra volt fésülve, s ez csak még felnőttesebb külsőt kölcsönzött neki. Az egyetlen, ami arra utalt, hogy még mindig ugyanaz a fiú, akit megismertem az a szórakozottan csillogó, elképesztően kék szeme volt, melyekkel újra és újra végig nézett rajtam.