Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Huszonhatodika

Mindig rossz gyerek voltam. Fára másztam, illetve mindenre, amire esélyt láttam, hogy feljutok a tetejére. Alig lehetett bírni velem, hiszen folyton futkároztam, s képes voltam egyik pillanatban szem előtt lenni, majd a másikban frászt hoztam szüleimre hajmeresztő mutatványaimmal vagy bújócskázásommal. Noha én ezeket mindig élveztem szüleimet kikészítettem, s olykor-olykor én is megszenvedtem csintalanságom következményeit. Törtem már el karom, lában, vertem be a fejem, ütöttem ki tejfogam, s még sorolhatnám. Mind fájtak, bár a idő múlásával egy masszává olvadtak, így nem tudtam volna elmondani, hogy melyik miatt szenvedtem a legtöbbet, de tudtam, emlékeztem rá, hogy elképesztően kellemetlen volt az összes balesetem, ahogyan az lenni szokott a baleseteknél. De ha azt hittem, hogy azok fájdalmasak akkor hatalmasat tévedtem.

A láz, mely egész éjszaka rázott, s csontjaim égése, mely szinte felemésztette az izmaim elviselhetetlennek tűnt. Úgy éreztem soha többé nem fogok tudni felkelni az ágyból, s legszívesebben eszméletemet vesztve zuhantam volna az öntudatlanság sötét, fájdalommentes karjaiba.

Reggel fáradtan és teljesen legyengülve meredtem az óra lassúnak tűnő mutatójára, s rettegtem, hogy akár a legkisebb mozdulattól is minden kezdődik előröl. Ujjaim elfehéredve szorongatták az apró plüsst, melyet egész éjszaka a mellkasomhoz szorítva tartottam magamnál abban reménykedve, hogy segít. Noha nem segített, mert majd' megőrültem az engem szorító fájdalomtól, de nem éreztem magam egyedül akkor sem, mikor az ápolónők elhagyták a szobám, miután megnézték ramaty állapotom.

Szívből reméltem, hogy a délelőtt folyamán senki sem jön be hozzám, pihenni akartam kicsit, összeszedni magam, hogy aztán újult erővel nyugtathassak meg mindenkit, miszerint minden rendben van velem és fölösleges az aggodalmuk.

Fogalmam sem volt az idő múlásáról, üveges tekintettel bámultam ki órákon át a fejemből, miközben próbáltam nem foglalkozni arcomra száradt könnyeimmel és vészjósló gondolataimmal. Elakartam aludni. Csak egy picit elmenekülni a világ elől, de képtelen voltam lehunyni a szemem huzamosabb időre. Folyton felriadtam akár a legkisebb zajra is, ami egyáltalán nem segített a pihenésben.

Hosszas forgolódás és óvatos mozdulat után végül felhúztam magam ülőhelyzetbe és hátam támlának vetve elkezdtem olvasgatni Danielle által hozott pletykalapokat, s bár arra voltam legkevésbé kíváncsi, hogy mi van Justin Bieberrel és Selena Gomezzel, mégis örültem, mert elterelték a gondolataim. Egy kis időre kikapcsolódtam, s sorok közé menekültem, a hazug állításokba, a találgatásokba és a világban történt eseményekbe legyenek igazak vagy sem.

- Meglepetés! – toppant be az ajtón olyan kettő körül Zayn borostásan, lezserül öltözködve, ahogyan lányok ezrei őrültek meg érte.

- Szia! – mosolyogtam lelkesen. Látva őszinte, kedves vigyorát a kedvem megemelkedett és hanyagul raktam vissza kezemben szorongatott újságot a többi közé.

- Na, mi újság, kislány? – kérdezte kedvesen, miközben közelebb húzta az egyik műanyag széket, s leült mellém. – Ki szöktesselek? – vigyorogta kajánul, mire újra felnevettem.

- Légy szíves – kérleltem. – Amúgy semmi sem, veled? – érdeklődtem.

- A szokásos – vont vállat, mint aki magasról tesz, hogy vele mi történt, s újra rám terelte a szót; – Fáradtnak tűnsz – állapította meg azzal a kérdő hangsúllyal, amitől tudtam, hogy folytatást vár tőlem.

- Nem ez volt életem legjobb éjszakája – ismertem be. – De már minden rendben – nyugtattam meg.

- De már jól vagy? – kérdezte bizonytalanul, aggodalommal a hangjában.