Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Hetedike

Eltelt egy hét, s valami megváltozott. Akkor sem tudtam volna erre magyarázatot adni, ha komolyabban eltűnődöm a dolgon és addig nem nyugszom, amíg rá nem jövök a változás okára, de nem tartottam ezt olyan fontosnak, hogy az okokon vagy a miérteken törjem a fejem. Megtörtént és kész. Én élveztem, tetszett, pedig idegen szemmel aligha változott bármit is az életem e rövid idő alatt.

Nem éreztem magam olyan egyedül. Az volt az első alaklom, mikor Louist elvitték megnézni a vérképét, s egyedül maradtam, mégsem éreztem magam magányosnak. Végig fülemben csengtek a fiú bohókás, szórakozott szavai, miközben a plafont bámultam és élveztem a reggeli napsugarak játékát a fehér takarómon. Jól éreztem magam, kiegyensúlyozott voltam, s talán az volt az első nap, hogy egyáltalán nem gondoltam a jövőmre. Nem érdekelt.

- Húha, Louist elvitték az UFOK éjszaka? - kérdezte Harry jókedvűen, mikor belépve a kórterembe sehol sem találta legjobb haverját.

- E.T. haza vitte magával - sóhajtottam megjátszott csalódottsággal, mire csak felnevetett és szórakozottan lecsüccsenve mellém hallgatta tovább magyarázatom; - Megint megnézik a vérképét, szerintem nem sokára visszahozzák.

- Akkor megvárom - bólintott. - Addig is élvezheted a társaságomat - mondta fölényesen, mire pár pillanatig hitetlenkedve pillantottam hirtelen jött, hatalmas önbizalmára, miközben arcom láttán felnevetett, amit én is követtem, míg óvatosan meglöktem a vállánál fogva.

- Szerintem inkább fordítva, ugyan már Harry Stylesal tele van a világ, de én én vagyok, igazi ritkaság - nevettem.

- Teljesen jogos! - csapott a térdére. - Hogy én eddig erre nem gondoltam... - dramatizálta a dolgokat, pont úgy, ahogyan haverja szokta pár gyenge pillanatában. Vagyis inkább jó sok pillanatában.

- Látod? Tőlem mindig tanul az ember - mosolyogtam továbbra is, mint valami szerencsétlen, s csak azért nem éreztem magam kellemetlenül, mert Harry is pont olyan bolondul viselkedett, mint amilyen én voltam azokban a gyorsan elmúló percekben.

A csend hirtelen zúdult ránk, mikor a poén elillant, s mindketten hagytuk, hogy a némaság pár pillanatra kitöltse az apró helyiséget, egészen addig, amíg Harry komolyan, de továbbra is kedvesen meg nem szólalt.

- Ne törd össze a szívét, rendben? - kérte halkan, folyton a szemkontaktust keresve velem. Zöld íriszeiben valóban aggodalom látszott, amit hosszú másodpercekig nem is tudtam mire vélni.

- Hogy érted? - kérdeztem rá végül.

- Louis nagyon megkedvelt téged, látom rajta, úgy ismerem, mint a tenyeremet - magyarázta teljes meggyőződéssel. - Csak arra kérlek, hogy ne okozz neki csalódást.

- Rosszul látod a helyzetet - kezdtem volna a magyarázkodásba, de az ajtó hirtelen kicsapódott és meg is halhattuk Louis jókedvű hangját, miközben immár befáslizott, két lábon jött be a szobába.

- Harry! Csáó! - köszönt jókedvűen a fiú, mikor az említett futtában rám pillantott jelezve, hogy ez még itt nincs lezárva, majd mosolyt erőltetve az arcára Louist kezdte el kérdezgeti hogy léte felől.

- Mikor jöhetsz haza? - kérdezte a göndörke, miközben haverja lábára tekert fáslit tanulmányozta hosszú másodpercekig.

- Holnap - csapta össze a tenyerét Louis, s látszott rajta, hogy legszívesebben össze-vissza futkározna, hogy behozza az egy hetes folytonos ücsörgést és fekvést. - Noha még sokat kell pihentetnem a lábam, de már haza engedek - tette még hozzá elégedetlenül tudván, hogy bandatársai figyelni fognak rá, még akkor is, ha ő direkt el is felejti az óvó szavakat.