Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Huszonharmadika

Önző mód féltem, egyenesen rettegtem tőle, hogy vallomásommal minden megváltozik. Nem akartam elveszíteni azt a három fiút, akik miatt úgy éreztem még az utóbbi napokban is, hogy élek, ők voltak az egyetlenek, akik nem néztek rám aggódva, mintha csak azt várnák mikor ájulok el, mikor veszítem el az eszméletem, s töröm össze magam darabokra. Őket befedte a jótékony tudatlanság, amire néha én is vágytam. Kívántam azt, hogy ne tudjak a betegségemről, ne tudjak semmit, ne kelljen amiatt aggódnom, hogy vajon melyik lesz ama bizonyos utolsó nap. Viszont bizonyos tekintetben örültem is neki, már amennyire egy ilyennek örülni lehet. Tudtam mi vár rám, így fel is tudtam rá készülni. Értékelni tudtam a pillanatokat és az embereket. Magát az életet, s most féltem, hogy a maradék kapcsolatom is megszakad azzal, hogy élőnek érezzem magam a fiúk mellett. Nem akartam, hogy aggódjanak miattam, hogy minden mozdulatom lessék és féltsenek. Csak arra vágytam, hogy minden olyan legyen, mint nem rég, önfeledt és gondtalan... Túl sokra vágytam volna?

- Kincsem! – hallottam meg nagypapám hangját a vonal másik végéről, mikor nagy nehezen ráakadtam a telefonomra és feltudtam venni mielőtt még kinyomta volna.

- Szia – mosolyodtam el halványan. – Mi újság? – kérdeztem.

- Csak a szokásos, ami ilyenkor szokott – mondta. – Most vagyok Párizsban, gyönyörű város, képtelenség megunni!

- Azt elhiszem – nevettem fel lelkes hangja hallatán. Szinte láttam magam előtt Párizs gyönyörű fényeit, az Eiffel tornyot, a jellegzetes erkélyes épületeket... Ott akartam lenni vele.

- És veled minden rendben? – kérdezte aggodalmasabbra véve a dolgot. – Nagyi mesélte, hogy megint kórházban vagy.

- Igen, megint, de jól vagyok – nyugtattam meg. – Minden kezdődik előröl – mondtam, majd pár másodpercig vacillálva úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Valakinek el kell mondanom. – Papa? Mondhatok valamit? De ne mond el senkinek – kértem bizonytalanul, azzal a régi kislányos kérleléssel, mikor mindig valami óriásinak tűnő titkot akartam megosztani vele.

- Számon lakat! – ígérte. Bármennyire is próbált továbbra is vidám lenni éreztem hangjában a pillanatnyi megremegést, mikor felkészült a legrosszabbra.

- Van egy...szóval van egy olyan érzésem, hogy már nem is jutok ki – sóhajtottam végül lemondóan, elrebegve félelmem bizalmasan.

Noha nem foglalkoztam ezzel az érzésemmel sokat valami belül azt súgta, hogy nincs minden rendben, hogy abszolút soha többé nem lesz semmi sem rendben.

- A nővérem is megérezte ezt annak idején – sóhajtotta gondterhelten, félig a múlton merengve. – Elvileg az ember ezt érzi, ha eljött az idő...

- Az én megérzéseim mindig rosszak – próbáltam elviccelni a dolgot, jobb kedvre deríteni a férfit, mire ő mindenféle boldogság nélkül felnevetett. Tudtam, hogy hibát követtem el azzal, hogy elmondtam neki, nem kellett volna, lakatott kellett volna raknom a számra, de mégis olyan jólesett. Valakinek egyszerűen el kellett mondanom, muszáj volt!

- Majd még hívlak, rendben? – kérdezte búcsúzóul.

- Bármikor – feleltem, majd végleg elköszönve nagypapámtól bontottam a vonalat és a készüléket visszaraktam a helyére.

Túl sok időm volt gondolkodni. Mindenen. Az ég világon minden eszembe jutott, s majd' megőrültem a bennem kavargó érzelmektől, gondolatfoszlányoktól és emlékektől.

Percenként bámultam az órára, a kattogása szinte eggyé vált a szívdobbanásaimmal, miközben hol a takarómon doboltam, hol a telefonomon babráltam, s változtattam meg a hátteret és a csengőhangot is legalább tízszer. Esetleg többször, hat után már nem számoltam.