Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Tizenkettedike

Harryvel tegnap órákon át beszélgettünk, igazán örültem, hogy megértette a nézeteim, de abban sem volt rest, hogy tudtomra adja szerinte mennyire tévedek és rosszul látom a dolgokat. Végül aztán megegyeztünk abba, hogy ezen fölösleges veszekednünk, mert talán sosem jutunk közös nevezőre.

Mindenesetre a gondolatok újra elleptek és egész éjszaka félig ébren, félig álmodva morfondíroztam a dolgokon. Képtelen voltam elhinni, hogy Louis is hasonlóképp érez, elvégre lenne egy csomó egészséges lány, akik ölnének érte, akik megvesznének, ha ezt hallanák Harry Stylestól. Erre én? Azonnal elhárítom az egészet, miközben abban reménykedek, hogy legalább barátként sikerül megtartanom a fiút erre a kevés időmre.

- Tegnap ügyesen elkerültük egymást - mosolyogta bocsánatkérően Lana, mikor reggel újra egymás mellett ébredtünk. Unokahúgom nyár és rengeteg barát lévén eléggé későn ért haza, s én annyira kimerültem, hogy inkább nem vártam meg őt.

- Beszéltem Harryvel - sóhajtottam fel nem tett kérdésére válaszolva.

- Miről?

- Louisról - feleltem az egyértelműt.

- És? - kíváncsiskodott. Átható tekintete szinte lyukat égetett a szemeimbe, miközben minden idegzetével rám figyelt.

- Elvileg azt mondta Harrynek, hogy többet érez, mint barátság.

- Te szent isten! - pattant fel ültében Lana, miközben arcán egyszerre lett úrrá a boldogság és az elképedés is. - Ez nagyszerű! Vagy..nem..? - bizonytalanodott el elnyúzott arcomat látva.

- Az én helyzetemben nem - feleltem. - Ugyan már, Lana, gondolj bele... okozzak fájdalmat neki, ha meghalok? Nem akarom őt bántani!

- Így is, úgy is bántani fogod, ahogyan minket is - mondta végül teljesen komolyan. - Nem te tehetsz róla, ezt tudjuk jól, de ez elkerülhetetlen. Akár összejössz vele, akár nem, fájni fog neki - fejezte be, majd időt sem hagyva a válaszadásra elhagyta a szobát újra egyedül hagyva engem a gondolataimmal.

Felülve az ágyban hátam a falnak vetve szorosan átöleltem a lábaim, miközben próbáltam türtőztetni ide-oda csapongó érzelmeimet. Mintha egy hatalmas nagy vihar dúlt volna bennem, mintha az utolsó percben minden összekavarodott volna az én kis világomban, s amiben minden út Louishoz és a halálhoz vezetett.

Éreztem ahogy a forró könnyek végig szántották az arcom, mikor végül beadtam a derekam és engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a megnyugtató kétségbeesés.

- Igen? - szólaltam meg végül rekedten, alig hallhatóan, mikor a telefonom csörögni kezdett, s én gondolkodás nélkül emeltem fülemhez a készüléket.

- Kim? - kérdezte meglepetten Louis, mikor nem ismerte fel elsőre a hangom. Hangja hallatán a sírás csak még inkább uralma alá hajtott, s képtelen voltam elrejteni a fiú elől sűrű szipogásom és levegővételem. - Minden rendben? - kérdezte.

- Igen - hazudtam. - Mi újság? - kérdeztem, de próbálkozásom nem jött be. Louis makacsul kérdezősködött hogy létem felől, amit ugyan aranyosnak találtam, de egyáltalán nem segített matt helyzetemen.

- Mi a baj? - kérdezte. - Kérlek, Kim, légy velem őszinte!

- Minden rendben - makacskodtam. Mégis mit mondhattam volna neki? Szétvet a tehetetlenség, mert beteg vagyok és a megadatott rövid idő miatt nem lehetek vele boldog? Bolond lettem volna ilyet felelni.

- Nem szeretem, mikor hazudsz nekem - sóhajtotta végül feladóan, csalódottan, ami miatt a szívem csak még inkább összefacsarodott.

- Miért hívtál? - kérdeztem végül.