Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Huszonegyedike

Szinte éreztem ahogy az altató hatása kiszivárog a szervezetemből. Az öntudatom kezdett visszatérni, de még a homályos ködön át is tudtam, hogy hol vagyok, mikor még nem ébredtem fel teljesen. A kórház maró, zavaró szaga az orromba kúszott, fejemben csak a kintről beszűrődő beszélgetések és csoszogások visszhangoztak. Alig ébredtem fel, de már ki akartam menni az épületből. Fel akartam kelni és kisétálni, hogy haza mehessek. Tudtam, biztos voltam benne, hogy erről szó sem lehet, s rettegtem attól, hogy mindenkire frászt hoztam, főleg Louisra.

Felrémlett előttem a tegnapi nap, az izgatott kíváncsiság, a kellemes meglepetés, majd végül az én rosszul létem, ahogyan mindent elrontok és megijesztem őt. Szinte éreztem hideg kezét forró bőrömön, aggodalmas pillantását az enyémbe fúródva, miközben nekem beszélt, hozzám szólt, s én nem tudtam őt megnyugtatni. Megakartam nyugtatni, fel akartam őt hívni, valahogy elérni őt és bocsánatot kérni azért, amiért tegnap minden elrontottam.

- Kim? – hallottam meg Lana hangját, mikor mocorogni kezdtem, s lassan vissza leheltem az életet a tagjaimba. Mindenem zsibbadt, éreztem, ahogy a vér ismét egészségesen kezd el áramlani bennem, s mintha apró tűkkel szurkálták volt a végtagjaim, amíg nem nyújtózkodtam egy hatalmasat.

- Jól vagyok – feleltem reflexszerűen, noha unokahúgom száját semmi hasonló kérdés nem hagyta még el. Kicsit megelőztem őt. – Mi történt? – kérdeztem, miközben hunyorogva, igyekeztem hozzá szokni a fehérséghez és tekintetem az ő aggódó szemeibe fúrtam válasz után kutatva.

Keze szorosan szorította a kezem, úgy éreztem tényleg, igazán aggódik értem, s ez aggasztott. Nem akartam, hogy aggódjon, mert jól éreztem magam. Fáradt voltam ugyan, de semmi bajom nem volt.

- Rosszul lettél az étteremben, elájultál, aztán Louis hívott mentőt, bejött veled és egész éjszaka itt volt – újságolta. – Pár órája ment el, mikor sikerült őt megnyugtatnom, hogy semmi gond nem lesz.

- Fel kell hívnom! – döntöttem el, s egyből a telefonom után kezdtem el kutakodni. – Hány óra?

- Lassan dél – felelte, majd átnyúlva a fogasra kihalászta mobilom a kabátomból, hogy oda tudja adni.

- Köszönöm – mondtam hálásan. Ujjaim fürgén pötyögtek a készüléken, s türelmetlenül vártam, hogy a hívás végre révbe érjen.

- Addig iszok egy kávét – mondta Lana, majd utolsót simítva a karomon elhagyta a szobát, hogy a büfé felé menjen némi frissítőért.

A telefon alig párszor csengett ki, amit aztán Louis sürgető, továbbra is aggódó hangja zavart meg, aminek hallatán furcsa nyugalom és idegesség egyvelege nehezedett rám. Nyugodt voltam, mert hallhattam a hangját, de közben aggasztott is, hogy aggódik értem. Nem akartam terhére lenni, s sűrű programjai közepette az irántam faló féltése csak teher lehetett.

- Kim? – kérdezte sürgetően.

- Igen, én vagyok az – mondtam, majd meg sem várva, hogy bármit is mondjon folytattam; – És jól vagyok, ne aggódj miattam! Annyira sajnálom, hogy tönkre tettem a tegnap estét, nem így terveztem – nevettem fel elkeseredetten, bűntudatosan.

- Ne butáskodj! – szólt rám. – Tényleg jól vagy? Orvos volt már benn nálad? Lana? Biztos minden rendben? – csak úgy záporoztak a kérdései, s én úgy éreztem összeszakadok alatta.

- Jól vagyok, csak fáradt vagyok – mondtam. – Lana elment pár percre kávéért, az orvos még nem volt benn, gondolom majd szól neki – feleltem. – Ne aggódj, Lou!

- Csak annyira rám ijesztettél... – sóhajtotta. – Nem tudtam, mi van vagy hogyan kellene kezelnem a dolgot, elképzelésem sem volt, hogy mi történt veled – hangja meg-meg remegett a félelemtől, hogy a dolog akár komolyabban is végződhetett volna. Persze, tudtam róla, hogy miről beszél, hogyisne tudhattam volna, miközben a torkom összeszorult, s erőlködnöm kellett, hogy az én hangom nyugalmat és magabiztosságot sugározzon számára.