Last Moments • Louis Tomlinson / Hun

Tizennyolcadika

Alig mertem elhinni, hogy ébren vagyok, képtelenségnek tűnt, hogy ez nem csak a fantáziám játéka, hanem a valóság. Túl gyönyörű, túl mesebeli volt az egész ahhoz, hogy ez mind velem történjen, abban a kis jelentéktelen életben, melyre hamarosan senki sem fog emlékezni, s úgy elveszik a világ történelmében, mint tű a szénakazalban.

A hűvös, olykor-olykor feltámadó őszi szél magával hozta a felettünk sötétedő, hamarosan leszakadó felhőket. A sűrű köd ijesztő burokba vonta az alattunk elfekvő világot, mintha csak szellemek homályos alakja csoportosult volna össze a fővárosban, hogy kiélvezzék az éjszaka csendjét és nyugalmát. A házakból kiszűrődő lámpák és utcai fények igyekeztek maguknak utat törni, bevilágítani London utcáit, s fénnyel árasztani el az éjszakát.

A feketén hömpölygő Temze háborgó hullámainak felszínén néhol megcsillantak az éjszakai fények, lázasan próbáltak maguknak utat törni egészen a horizontig, ahol aztán úgy tűnt teljesen összeolvadnak az éggel. Szinte bekúsztak a sötét felhők mögé, melyektől egyetlen egy csillagot sem lehetett látni az este folyamán.

A Big Ben ijesztően emelkedett a komor tájba, fekete sziluettje homályossá vált a ködtől, csak találgatni mertem, hogy merre is lehet a nagy és a kis mutató, valahányszor a torony felé néztem úgy éreztem megrekedt az idő. Legalábbis reménykedtem benne.

Komor gyönyörűségével akaratlanul is rengeteg régimódi horrorfilm hideg éjszakája jutott eszembe, szinte vártam, hogy egy vérfarkas kapaszkodjon fel Big Ben falán, egészen a tetejéig, hogy aztán onnan szét vonyítsa a felhőket, s rálátást merészeljen az ezüstösen fénylő hold gömbjére.

Ábrándos gondolataimból Louis ébresztett fel, mikor mögém állva karjaival óvatosan, ám annál szorosabban átölelt, s fejét megtámasztotta a vállamon.

- Tetszik? - kérdezte halkan. Kellemes hangja egybe forrt az este csendjével, ha nem válaszolok szavaira talán fel sem tűnt volna egyikünknek sem, hogy megszólalt.

- Ez... elképesztő - feleltem végül, mikor megtaláltam hangom, s kellemetlenül vettem észre, hogy az én szavaim sokkal zavaróbban hatoltak bele az éjszakába. Rekedt voltam a sok némaságtól, bántotta a fülem a saját hangom.

- Reméltem, hogy tetszeni fog - mondta. Szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodott, s szorosabban ölelt magához. Éreztem hátamon mellkasának egyenletes fel-le mozgását, s mintha az én lélegzetem is az övére hangolódott volna.

- Imádom - helyeseltem teljes meggyőződéssel és ámulattal. Egyszerűen képtelen voltam tekintetem levenni a város homályos gyönyörűségéről, mintha az egész magába szippantott volna, s csak Louis karjai tartottak volna a helyemen. - Köszönöm - mosolyodtam el halványan. Éreztem, ahogy arcom halványan pírba borult, miközben Louis tekintete szinte perzselte a bőröm. Zavarban voltam, mint ahogyan mindig az voltam, mikor a fiú valamivel meglepett, s valóra váltotta egy-egy álmom. Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mégis miért fáradozik ennyit miattam, nem érdemeltem ezt meg tőle, s ami a legrosszabb volt, hogy nem is tudtam ezeket a gesztusait viszonozni.

- Ne köszönd - ellenkezett. - Szeretlek, tehát boldognak akarlak látni - folytatta. A szívem pár ütemet kihagyott, mikor eljutott tudatomig vallomása, s tudtam jól, hogy ez nem csak nekem jelent sokat. Éreztem magam körül, ahogy várakozóan megmerevedik és a reakciómat lesi. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán kinézett-e már az üvegburkon, mióta a London Eye megindult velünk felfelé.

- Boldog vagyok már attól, hogy melletted lehetek - ismertem be, tekintetem zavartan sütöttem le ajkaimból feltörő vallomásaim miatt. - És én is szeretlek - tettem még hozzá halványan elmosolyodva, mire mellkasa megnyugodva fel emelkedett, majd lesüllyedt sóhajától.