Alvilági Játszma

02.

Nem tudtam eldönteni, hogy miért is vagyok dühösebb. Azért, mert csak így eljátszott egy kártyajátékban, vagy azért, mert utána még faképnél is hagyott. Ha azt hiszi, hogy olyan gyorsan megbocsájtok neki, akkor nagyon téved!Soha többé nem akarom őt látni!– dühöngtem fogcsikorgatva, míg végül egy ismerős-ismeretlenhang zökkentett ki a méregből, amiben eddig főttem, de aztán ahogy megfordultam gyorsan vissza is estem abba a dühbe, ahol eddig voltam, csupán még mérgesebb lettem.

Egy fejjel volt magasabb nálam és rengeteg izommal erősebb, ajkain továbbra is az a pimasz, fölényes mosoly díszelgett, ahogyan barna szemeiből is csak ez sugárzott. Mindjárt kikaparom őket! – döntöttem el magamban dacosan.

-Mit bámulsz? – kérdeztem mogorván, kitartóan állva a szemkontaktust, amit újra kierőszakolt magának. Mármost utálom, hogy dolgozhatnék így neki? – kérdeztem saját magamtól, a vér fortyogott az ereimben a méregtől, amit ez az egész szituáció okozott. Azt hittem agyvérzést fogok kapni,de akkor ez a tuskó ne hívjon nekem mentőket!

-Egy méregzsákot – mosolyodott el elégedetten, mire válaszul fújtattam egyet és hátat fordítva neki elindultam haza, vagyis csak indultam volna. Ujjai bilincsként fonódtak a karomra –, ami ha ez egyáltalán lehetséges – még inkább felbőszített.
-Mi van?! – kérdeztem felé fordulva.

-Még a nevedet sem tudom... – látszólag nem különösebben zavarta dühöngésem, inkább szórakozott rajta, rajtam. Idióta tuskó! – szorítottam össze a fogaim, hogy eme véleményemnek ne adjak hangot is. Egy ideig.

-Így jártál – sziszegtem kitépve karom a szorításából, majd megtartva azt a maradék büszkeségem, ami megmaradt ütemesen lépdelve és ringó csípővel indultam meg a haza felé vezetőúton.

-Ne vigyelek haza? – Még mindig éreztem magamon pillantását,szavai is eljutottak a fülemig, mégis úgy tettem, mint aki észre sem vette. Befordultam a megfelelő saroknál és megnyugodva fújtam ki a levegőt, hogy már nem érzem azt a perzselést a hátamon és más...egyéb testrészeimen.

A magassarkúm halkan kopogott a macskaköves úton, a régi kőfalak és tégla építmények magasan felém emelkedtek és eltakarták a lemenő nap utolsó sugarait is.

Szerettem ezt a környéket, nem pont a biztonságáról volt híres, tekintve a rengeteg szórakozó helyet és egyéb rossz hírű kocsmákat,kaszinókat, de a látvány egyensúlyozta mindezt. Megtartották a régies stílusát, csak ott újítottak, ahol nagyon szükséges volt és azt is próbálták úgy megoldani, hogy megmaradjon a terület személyisége, ha lehet ilyet mondani egy városrészről.

Én egy kicsit távolabb éltem, úgymond az átlagos polgárok negyedében, aztán ahogy közeledtünk a tengerpart felé úgy gazdagodtak az ott élők. Rengeteg hotel volt a környéken, bár leginkább mind a tengerpart közelébe toborozódott, és ott is csak azok maradtak élve, akik évről évre meg tudták tartani a vendégeiket, mint például Luis.

Drága jó farkas barátomnak is meg kellett élnie valamiből, mikor nemfenevadként futkározott teliholdkor az erdőben, és mivel nagyszerű üzleti érzéke volt, így alig pár év után, hogy ideköltözött már egész hotel láncai voltak Európában, bár ez leginkább vérfarkas társainak szolgált menedékül a minden napokra, hogy legyen munkájuk, hogy átlagos emberként tudjanak élni ezzel az átokkal a vállukon is.

Luis világ életében törődő személyiség volt, kötelességének érezte, hogy ne csak falkájának, de más farkasnak is segítsen ezen a földrészen. Kötelességtudó volt, ami ugyan nem mindig hozott jót a számára, de valamiért a fentiek vagy a sors mindig megkegyelmezett neki, és egy újabb lehetőséget kínálva számára kihúzták a csávából.