Alvilági Játszma

28.

Luissal történtek rá nyomta a bélyegét az elkövetkezendő időre,mindenki sokkal jobban vigyázott magára, s persze társaira, Alex egyszerűen megtiltotta, hogy bárhova is egyedül menjek vagy maradjak, valakit mindig elküldött velem vagy ő maga jött, ha ráért.

A farkas fiú könnyedén regenerálódott, csak egy vékony, halvány heg maradt a lapockáján, ám sokkal komolyabban vette Jack ésJorge jelenlétét és ő is vigyázott a falkájára, akik egyelőre nem tudták miképp kezeljék a helyzetet, csak tovább dolgoztak a szállodában és figyeltek, míg Xavier igyekezett kiterjeszteni a kapcsolatait. Mindent megakart tudni a két fickóról és emiatt elég keveset találkoztunk, volt, hogy kaszinóba sem jött, amit a többiek persze megértettek, de féltek, hogy ez Jacknek feltűnhet.Biztos feltűnt, de nem mutatta ki, általában velem volt elfoglalva, ami Alex kedélyeit egyre inkább feldühítette bármennyire is bizonygattam annak a lököttnek, hogy ne foglalkozzon vele.

Családom tagjairól még mindig nem akartam tudomást venni, Soledaddal azóta sem találkoztam és sem keresett, látszólag megértette, hogy nem most van itt az idő helyrehozni az elmúlt éveket, bár ez nem is az ő feladata volt, elvégre én hagytam őket el, bár Carlossal olykor találkoztam közömbös volt számomra, szigorúan csak arról beszéltünk, amiről kell, kizártam gondolataimból, hogy ő az apám és ezt néhány próbálkozás után végre megértette.

Csak arra akartam koncentrálni, hogy mi vár ránk, hogy miképp mentsük meg Gabrielt és mit tervezhet Jack. Ez volt most a fontos!

-Hányszor mondjam még, hogy Jack miatt ne rágd magad?! -prüszköltem immár fene se tudja hányadszorra, mikor elegem lett komor arckifejezéséből, melyet egész úton néznem kellett hazafelé.

-Tudod nem tudok mást tenni, ha legszívesebben betörném a pofáját valahányszor rád néz! - sziszegte, igyekezte elnyomni dühös hangját.

-Mások is rám néznek, de nem verhetsz meg mindenkit! - érveltem.

-De másba nem voltál annyira szerelmes, mint belé! - vágott vissza, keze ökölbe szorult, ahogy a falnak támaszkodott, míg én az ágy végében ücsörögtem és dühösen farkasszemet nézve igyekeztünk kiállni az igazunkért.

-Pedig jó lenne, ha elviselnéd, mert volt már előtted jó páran,és?! Alex, felejtsd már el a múltamat Jackel, a jelenem és a jövőm veled van! - bizonygattam, mint már annyiszor, bár tudtam,fölösleges. Százszor elmondhattam volna ezt neki, ő túl makacs és önfejű, meg persze féltékeny...

-Nem érdekelne, ha nem lenne hozzád ilyen közel, ráadásul a legjobb barátodat is bántotta, te pedig mégis véded!

-Nem védem! - csattantam fel – Én lennék a legboldogabb, ha végre újra eltűnne, egyáltalán nem hiányzott az életemből! -időközben dühömben felpattantam ültemből, s fel-le járkálva egyre közelebb sétáltam hozzá – De semmivel nem lesz jobb, ha miatta csak veszekedni tudunk! Ennyire nem bízol bennem, komolyan azt hiszed vissza mennék hozzá? - kérdeztem hitetlenkedve, egyre inkább bántott a gondolat, ami talán kissé észhez téríthette,s megállítva a járkálásban maga felé fordított, hogy a szemembe tudjon nézni. A feneketlen szemekből áradó bűntudat és megbánás egy pillanatra elfelejtetett velem mindent, hihetetlen volt milyen könnyen megtudtam vele újra békélni, képtelen voltam huzamosabb ideig haragudni rá.

-Nem hiszem ezt – mondta sokkal nyugodtabban – Egyszerűen magamban nem bízom, hogy megtudlak tartani, félek, hogy nem tudok megadni mindent, amit ő adott – magyarázta beismerően, egyre kevesebbet nézett a szemembe míg végül kerülni kezdte tekintetem. Még mindig új volt neki az érzelmeiről beszélni.

-Alex, nézz tükörbe és ott látni fogod mind azt, amit nekem kell– simítottam végig jóképű arcán – Tudod jól, hogy imádok veled még veszekedni is, de jobban örülök, ha béka van köztünk– mosolyodtam el, mire viszonozta gesztusom, s lejjebb hajolva óvatosan megcsókolt. Válaszomat érezve szorosabban ölelt magához, majd az ágyhoz hátrálva lefektetett, s felém gördülve újra birtokba vette minden porcikám. Csókja nyomán bőröm égett,még most is, ennyi idő után is felforrt tőle a vérem, s nem tudtam betelni érintésem alatt megfeszülő izmaival és csókjának ízével. Olyan volt, mint a drog, több kellett, s egyáltalán nem akartam leszokni róla.

Izmos mellkasa teljesen nekem feszült, ahogy belém hatolt, s párpillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, miközben nyakamat kényeztette apró csókjaival, melyek olykor átvándoroltak a kulcscsontomra vagy ajkaimra.

Ujjaim könnyedén szántották sűrű, fekete haját, simítottak végig arcán vagy karmoltak bele lapockájába egy nagyobb lökésénél,míg végül elértük a beteljesedést.

-Szeretlek – suttogtam, mikor percek óta csak feküdtünk betakarózva, fejem alatt hallottam szívének egyenletes dobbanásait, s halk szuszogását, miközben egyik kezével hol a hátamon rajzolt apró köröket, hol a hajammal szórakozott.

-Én is szeretlek – mormolta szorosabban magához ölelve.

A telefon lentről csörögni kezdett, s pillanatok múltával sem vette fel senki.

-Hol vannak a többiek? - kérdeztem kievickélve az ágyból, magamra véve Alex elhajított ingét, ami kb. a combom közepéig ért.Imádtam az illatát.

-Elképzelésem sincs – vont vállat Alex, miközben figyelte ténykedésem, majd ahogy eltűnök az ajtó mögött, hogy felvegyem a készüléket.

-Igen? - szóltam bele, gondoltam Xavier az vagy Luis, mostanában úgyis sokat keresték Alexet, de tévednem kellett, mikor meghallottam a telefon mögül az ismerős hangot.

-Gloria? - kérdezte, hangjában éreztem a gúnyos mosolygást.

-Mit akarsz? - kérdeztem undokul, halkabban, hogy Alex ne hallja.

-Találkozni, holnap kettőkor a Rosalinda kávézónál – felelte könnyedén – Ha ott leszel és nem makacskodsz a hülyeségeiddel talán még Gabrielt is láthatod.

-Hülye vagy! - sziszegtem.

-Glo? - hallottam meg Sam hangját, miközben kinyitotta a bejárati ajtót, a mögötte jövő két férfi kezében szatyrok csoportosultak, mint a málhás szamarak hátán.

-Rendben, semmi gond, viszlát – tettem végül le a telefont –Téves – hazudtam, majd bocsánatot kérve vissza mentem az emeletre és normálisabb ruhát felvéve a konyhában igyekeztem segíteni Samnek.

-Sebastian – szóltam a fiúnak, mire az kérdőn rám pillantott a kanapéról – Holnap haza kellene ugranom, elkísérsz? -kérdeztem. A férfi pár pillanatig csak arcomat vizsgálta,igyekeztem nem lebukni, mire csak bólintott és újra a tévé felé fordult.

Amennyire sikerült megismernem a férfit könnyedén rá jöttem, hogy nagyon szűkszavú és nagyszerű megfigyelő, ami kissé megnehezítette dolgom, de úgy gondoltam, hogy emiatt tökéletesen a segítségemre is lehet. Vele nem ápoltam szoros kapcsolatot, reméltem, ha elmondom neki a holnapi tervem nem fogja tovább adni, csak rám hagyja az egészet és kész.

-Minden rendben? - kérdezte halkan Sam, hogy más ne hallhassa. Párpillanatig csak bámultam a kés pengéjére, mely egyre több darabra metélte a répát, majd bólintottam, s biztatóan rámosolyogtam.

Igyekeztem a lehető leginkább eldugni gondolataim legmélyére az olyan kérdéseket, miszerint valóban el akarok-e menni holnap a találkára vagy mi lesz ebből, illetve jól teszem-e amit teszek. Rengetegkérdésem volt, de senkinek sem tehettem fel, így választ sem kaptam. Csak a jövőre hagyatkozhattam, hogy majd a sors eldönti mit akar, miközben szívből reméltem, hogy nem állít átugorhatatlan akadályok elé, elvégre így is eléggé hullámvasútra emlékeztető életem volt, bár mostanában egyre ritkábban tudtam eldönteni, hogy mikor vagyok fenn és mikor lenn.Nehéz volt nem kidobni közben a taccsot, hiszen Jack bármikor megállíthatta volna az apró autót, amiben ücsörögtünk és én rettegtem tőle, hogy valaki a szeretteim közül kiesik, miközben ujjaim erősen markolták a kapaszkodót, bár ajkaimon vidám mosoly ült. Igen, kb. így éreztem magam a napok múlásában.