Alvilági Játszma

24.

Ha valaha is megjósolták volna nekem, hogy Alexel egyszer egy ilyen csodálatos, romantikus napot fogok együtt tölteni csak röhögtem volna, képtelennek és abszurdnak tartottam volna az ötletet, s beutaltam volna szegényt valami terápiára a jóslataival együtt.

Viszont egyáltalán nem bánom, hogy nem lett igazam, hogy léteznek még csodák, ugyanis eléggé izgalmas életem során talán még egy napom sem volt ennyire....idilli vagy normális, főleg nem mostanában és ez hatalmas energia löketet adott, feltöltött lelkileg.

- Min gondolkozol? – kérdezte Alex hosszú percek múltán, mikor még mindig gondolataimba temetkezve kutakodtam a kulcsok után, hogy bejuthassak a házba. Nem is olyan jó dolog, ha a női táska feneketlen.

- Hogy ezer éve nem volt ilyen normális napon – feleltem tovább kutakodva. – És hogy ezt mind köszönöm neked – tettem még hozzá egy hálás mosolyt villantva felé.

- Annyi baj után úgy gondoltam, hogy ennyi már járt – felelte kissé kínlódva, mintha valóban magát okolná a körülöttünk lévő bajok miatt.

- Tényleg magad hibáztatod? – kérdeztem össze vont szemöldökkel, miután felértünk a lakásom ajtaja elé, kezem megállt a levegőben, ahogy rá néztem, hogy arcáról olvashassak.

- Én tisztán látom a dolgokat – felelte arra utalva, hogy elfogult vagyok, mire csak horkantottam.

- Én is tisztán látom a dolgo...kat – utolsó szavam elakadt, ahogy belöktem az ajtót, mikor észre vettem, hogy nincs is bezárva. Arra gondoltam, hogy Cassandra minden bizonnyal előbb hazaért, de tévednem kellett, mikor szemem elé tárult a nappali cudar állapota. Minden fel volt forgatva, a fiókok kilökve, a papírok kiszórva, képek eltörve és semmi sem volt a helyén. Biztos voltam benne, hogy ez nem Cassie volt!

- Mi a... – kezdett bele a káromkodásba az eddig mellettem ácsorgó férfi, mikor rá jött, hogy miért némultam el. Nem sokat teketóriázva lépett be a lakásba és nézett körül mindenhol, míg én csak egy pár arasznyit tudtam előre haladni a bénultságtól.

- Bárki is volt már nincs itt – motyogta, mikor észre vette teljesen elsápadt arcomat. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, s egyben felkészülve, hogy hisztériázni kezdek. Nem, nem kezdtem el sikítozni és veszekedni, nem küldtem el a pokolba senkit vagy ilyesmi. Egy hang se jött ki összeszorult torkomon.

Ügyetlenül letérdelve szedtem össze az iratokat kihalászva közülük az összetört keretek alatti fényképeket. Mind a családomat ábrázolta, nagyon régi fotók hevertek a földön, amik számomra felbecsülhetetlen értékűek voltak. Borzasztó volt így látni a lakásom, az otthonom.

- Mit csinálsz? – kérdezte megrovón Alex, mikor észre vette, hogy az összetört üvegek közötti kutatásban a kezemből egyre inkább kiserkent a vér. Nem fájt, nem éreztem, de őt látszólag nagyon is zavarta. Dacosan, már már dühösen néztem fel barna szemeibe, mikor észre vette, hogy nem hallgatok rá, s ő maga vette el onnan kezeim. Ujjai gyengéden, de magabiztosan fonódtak a csuklómra, míg én ügyetlenül próbáltam kiszabadulni kezei közül, hogy letöröljem kibuggyanó könnyeimet. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen csodálatos nap miért ér így véget... Miért kellett ezt?!

- Mi történt? – hallottuk meg Cassie és Damon hangját egyszerre, de nem néztem oda, próbáltam összekapni magam, míg ők kissé félre vonultak, hogy megbeszéljék a dolgokat, míg Cassie inkább engem próbált megvigasztalni.

- Tessék – mondta halkan, felém nyújtva egy papírzsepit, mikor észre vette kissé vérző kezem. Annyira szánalmas vagyok!

- Köszönöm – motyogtam, áldottam az eget, hogy most nincs rajtam olyan smink, aminek az elfolyása gondot okozhat.