Alvilági Játszma

08.

Mintieron!* – folyton csak ez az egy szó visszhangzott a fejemben, semmi más csak ez és azok az iszonyú káromkodások, melyeket még a kamionosok is megirigyeltek volna. Szörnyen mérges voltam, és alig egy hajszál választott el attól, hogy szét ne karmoljam a mellettem ülőférfi arcát, aki inkább meghúzta magát az utóbbi tíz percben,amíg a kaszinóhoz nem értünk. Nem vártam meg, míg kiszáll és kinyitja nekem az ajtót, noha általában ez volt itt a normális,mintha a férfiak még ebben is versengeni akartak volna. Kié a legszebb nő, kinek van több pénze, nagyobb befolyása és ezt milyen udvariaskodás és egyebek alá rejti... Idiotas!

A cipőm halkan kopogott a linóleumon, míg tekintetem szigorúan a folyosó falára függesztettem vagy éppen a hatalmas, gyönyörű csillárokat bámultam. Persze már láttam őket elégszer, de még mindig érdekesebb volt, mint szóba elegyedni azzal a hazug disznóval.

Mikor a kétszárnyú, gondosan faragott faajtókhoz értünk ő előzékenyen kinyitotta nekem azt, majd előre engedett, a szemem sarkából láttam, hogy reménykedve rám sandít, de nem reagáltam erre. Ha jobban ismert volna, nem is próbálkozott volna ilyenekkel,ilyenkor nekem nem békítő gesztusok vagy szavak kellenek,egyszerűen idő, pár óra vagy nap, hogy lenyugodjak és emberként tudjak viselkedni az emberekkel. Bár elméletem már itt akadályba ütközött; egy vámpírt lehet emberként nevezni? Vagy démont? És egy vérfarkast?

Csak komoly, rezzenéstelen maszkba torzult arccal kerestem meg tekintetemmel a szokott asztalt, ahol most Gabe székre üresen állt.Vajon hol lehet?– kérdeztem magamtól, idióta reménnyel, miszerint majd egy hang vagy megérzés megsúgja nekem a választ. Nem tette.

-Szóval elmondtad neki – sóhajtotta rosszat sejtve Damon, nem tűnt különösebben szórakozott kedvében, sőt. Az egész légkörsiralmasnak tűnt, ami még nagyobb aggodalomra adott okot. Ha még ők is ilyen komolyak lesznek Gabriel eltűnése miatt, akkor valóban siralmas a helyzet!

-És még élsz – állapította meg Xavier, csak úgy, mellékesen.– Hogy vagy? – fordult most felém, de valamit kiolvashatott a tekintetemből, mert inkább látványos visszavonulót fújt.

-Nyugi Gloria, nem lesz baj – nézett mélyen a szemembe Luis, s a kavargó aranyszínektől akaratlanul is megnyugodtam, legalábbis körmeim már nem mélyedtek a tenyerembe, ahogy ökölbe szorítottam a kezem.

-Ha nem így lesz, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad – mormoltam a fogaimon keresztül, mire mintha megkönnyebbülten elmosolyodott volna.

Éreztem az arcomon Alex kutakodó tekintetét, de végül elfordította rólam a fejét és leült múltkori helyére, szigorúan tiszteletben tartva Gabe helyét.

Párpillanatig még karba font kézzel ácsorogtam az üres szék mögött,mint mindig, mikor még Gabrielnek dolgoztam, majd kérdőn Alexre néztem, aki mintha csak olvasott volna bennem hosszan pislantott,amit engedélynek véve elindultam az egyik bordó, két lány általfoglalt kanapé felé.

Mikor észrevettek kissé félő pillantásokkal méregettek, majd mikor észrevették, hogy miután leültem sem ordítottam le a fejüket,mintha megnyugodva fújták volna a ki a levegőt. Ugyan mit tudnék nekik ártani? Az egyik vérfarkas a másik vámpír, bár azért jól esik az önbizalmamnak... – gondoltam,majd lábam keresztbe rakva a másikon unott, vizslató arccal néztem végig a termen. Sok ismerős, semmitmondó arcba ütköztem, sok,jól ismert, könnyen kiismerhető gesztusba, s alig pár perc alatt nagyjából tisztában voltam vele, hogy ki áll nyerésre az asztalánál. Csak a miénkkel nem voltam tisztában, mintha nem is kártyáztak volna, mintha inkább valami megbeszélés lett volna, s kártyák csak kelléknek lettek volna.

Figyelmem sietős magassarkú kopogás zavarta meg, amihez karcsú lábak társultak egy combközépig érő nyári ruhával, alacsony termettel és fekete, göndör fürtökkel. Ahogy észrevette, hogy figyelem elmosolyodott és intett nekem, majd elém érve kissé leguggolt és három puszit váltottunk.